Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/II. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Napjaink vallásgyakorlata, vallásossága. Szakralizáció, deszakralizáció. Szórványosodás, szórványhelyzet, népesedési kérdések - S. Lackovits Emőke: Lélekszám csökkenés és szórványosodás Veszprém megyében, a Bakony és a Balaton-felvidék reformátusok lakta falvaiban

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. likus restauráció idején Köveskál artikuláris hely volt, később is központi szerepet játszott a térségben. A XIX. században mezővárosi rangra emelkedett. Szilárd, erőteljes református közössége önerőből építette fel hatalmas, több száz főt befogadó templomát és látta el azt drága, míves klenódiumokkal, liturgikus textíliákkal. Három alapítványt is létrehoztak, amelyekből egy a szegény sorsú, tehetséges fiataloknak pápai tanulmányait volt hivatott anyagilag támogatni. A település lakosságának döntő többségét a nemesség alkotta, akik közül egyetlen család kivételével valamennyi református volt a reformáció korai idejétől kezdve, sőt, a pápait követően az egyik legkorábbi presbitérium is itt született meg. Lelkipásztorai között német egyetemeket megjárt, tudós lelkészek voltak még a XX. században is. Gyülekezeti élete gazdagnak, pezsgőnek, elevennek volt mondható. A közösségeket kikezdő kór azonban itt is megjelent a XIX. század második felében. A születéskorlátozás eredményeként a református őslakosság fogyásnak indult, majd a XX. század első felében kisebbségbe szorult a római katolikusokkal szemben. Számukat fogyasztották, erejüket gyengítették a XX. század eleji áttérések is, amelyek nem a pap nélküli római katolikus közösséget jelentették. 1901-1904 között 18 család lett az 1880-as években Ábrahámhegyről érkezett nazarénus közösség tagjává, ami jelzése volt a hitélet gondjainak, a közösség egyházával való kapcsolata meglazulásának, amelyre azonban kellően nem figyeltek oda. Az 1950-es évek kuláküldözése itt is elindított egy elvándorlási hullámot, amelyhez a tsz-szervezés csak hozzá járult. Volt időszak, amikor saját lelkipásztoruk sem volt, majd akadt olyan lelkész is, aki hivatását nem igazán magas színvonalon töltötte be. Mára a tatarozásra erősen rászoruló templom csaknem kiürült. A gondnoki napló tanúsága szerint tíz esztendő alatt mindössze 30 olyan vasárnap akadt, amikor az istentiszteleten 50 főnél többen vettek részt. Ez alatt az idő alatt hét alkalommal 100 fölé emelkedett a résztvevők száma, igaz, ebben az itt nyaralók is beleszámítódtak. Még szomorúbb a kép, ha az úrvacsorával élők számát vizsgáljuk. Az évente öt-nyolc alkalommal kiszolgáltatott úrvacsorával egy teljes esztendő alatt élők létszáma 50-140 között ingadozott az utóbbi tíz esztendőben. Egy úrvacsorai alkalommal hat és 38 között volt mindazoknak a száma, akik vele élni kívántak. Mindössze négyszer fordult elő tíz év alatt, hogy ez a létszám elérte a negyvenet, valamint meghaladta azt, ill. elérte az ötvenet, sőt, túl is lépett azon, de hatvan fölé már nem emelkedett." Joggal vetődik fel a kérdés: az önpusztítás és a közönyösség eluralkodásakor vajon megtett-e mindent az Egyház, a lelkész, ennek megváltoztatására, a folyamat megfordítására vagy csupán megállítására? Olyan összetett kérdésnek tűnik ez, amelyre a válasz sem egyszerű és nem könnyű. Mindkét oldal: gyülekezet és lelkész felelőssége egyaránt felvetődik és csakis ennek higgadt, tárgyilagos 392