Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/II. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Napjaink vallásgyakorlata, vallásossága. Szakralizáció, deszakralizáció. Szórványosodás, szórványhelyzet, népesedési kérdések - Demeter Éva: Egyetemi hallgatók megtérés-történetei

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. alt mondtam, hogy nem ilyen pali megtérést tudok mondani, hogy nem ilyen külsőségekben mutatkozott meg, hanem mindig úgy történt, hogy elkerültem bensőleg egy olyan helyzetbe, egy olyan pontra, hogy egyszerűen éreztem, hogy most itt határ van, itt egy vég van, én most, hogy én most itt nem tudok dönteni, nem tudom, mit kell csinálni. Egyszerűen teljes tehetetlenség, és akkor egyszercsak így megadatott, a teljes kétségbeesésbe úgy megmutatódott egy kiút. És akkor ebben békességem lelt és elindultam ezen, és úgy nagyon sokszor... eleinte arra gondoltam, hogy nyilván ez véletlen, hogy most éppen beugrott egy ötlet és akkor most megmentett, de amikor aztán kezdtem rájönni, hogy ez egyre többször történik meg és hogy nem lehet ez azért véletlen. Most nyilván ez nagyon elvont, konkrét példával, hát... Most ami, úgymond elevenen él bennem, konkrét példa az az államvizsga dolgozatomnak a megírása volt, hogy olyan témát választottam, amivel nem foglalkozott senki és nagyon kevés irodalom volt hozzá és komoly kutatást igényelt és az, hogy szétszórva volt anyag. Össze kellett járjak könyvtárakat, kifutottam az időből, végülis összegyűjtöttem anyagokat, de nem volt már idő arra, hogy megérjen bennem. Letisztázódjon és akkor kiválasszam azt, hogy mire állok rá ebben. Nos ez akkor ez a formálódása bennem ez elég sokat tartott és végül utolsó percben dőlt el, de akkor rájöttem, hogy nincs már időm arra, hogy befejezzem és leadjam határidőre, s akkor egy ilyen nagy hajsza volt ez az egész: be tudom fejezni vagy nem tudom befejezni és egyszerűen oda jutottam, hogy másnap le kellett adni és még nem volt megírva az előszó s még nem volt megírva az összefoglaló és akkor felhívtam az irányító tanárnőmet, E. E.-nél írtam, és nyilván hogy idegileg is teljesen igénybe vett, mert tudtam azt, hogy le kell tegyem mindenképpen, mert itt várnak a Koinónián és a Kis Tükör-munka az fontos és nem várhat magára, tehát tényleg úgy minden kényszerítővé... egy kényszerhelyzet volt, hogy tulajdonképpen le kellett tegyem, és egyszerűen éreztem, hogy ez most nem jön össze és közbe végig olyan volt ennek a megírása és ezek az utolsó hetek, hogy egyszerűen éreztem, hogy nincs rá erőm megcsinálni, hogy egyszerűen teljesen bele vagyok fáradva, nincs rá erőm, úgy lebénul az agyam s akkor mit tudom én, leültek velem imádkozni a szobatársnőim vagy jött a barátom s elkezdtünk beszélgetni vele, s akkor úgy visszatért az erőm, s akkor ez naponta így megadatott valahogy az, hogy visszajöjjön az erő s akkor tényleg leadás előtt felhívtam E. E.-t, úgy éreztem, hogy most már se fizikailag, se szellemileg, sehogy én ezt nem fogom tudni befejezni, s már mindenki azt mondta, hogy jól van, akkor beletörődtek, hogy akkor hát nem fejezzük be és felhívtam E.-t és mondtam neki, csak annyit mondtam a telefonba, hogy E.! És akkor mondta, hogy igen tudja, menjek, segít és megírjuk együtt. És elmentem hozzá, megírtuk együtt és egyszerűen én éreztem, hogy az a pillanat, hogy ez most nem emberi közbelépés, hogy ez megtörtént. És hogy nagyon sok ilyen dolog van, ami néha megkérdőjeleződik bennem, hogy ez tényleg Istentől volt-e. De úgy hogyha visszagondolok arra, hogy mivé lettem attól a perctől kezdve amikor én — merthogy úgy érzem, hogy akkor történt fordulat az életemben, amikor azt mondtam, hogy én most ismételek, hogy akkor is úgy éreztem, hogy az volt az első helyzet, amit Istenre bíztam az életemben — és egyszerűen az, ahogyan megváltozott az ifis társaimhoz való viszonyom. Az van, hogy én tényleg olyan voltam, hogy senkihez egy szót nem szóltam, hozzám sem mertek szólni. Teljesen gubbasztottam, mint egy varjú és akkor lassan-lassan... tudom, hogy most vannak barátaim, akik körében felszabadult tudok lenni, az hogy befogadott az ifi, mert azért úgy érzem, hogy ára van annak, hogy egy közösségbe bekerülj és azt is úgy érzem, hogy meg tudtam fizetni ezt az árat, hogy egy csomó mindennel szembesültem és nagyon sokszor meg kellett aláznom magam az az igazság, és elfogadnom dolgokat, amit úgy a közösség diktált. És ebben is érzem azt, hogy Isten ajándéka volt, mert nem tudtam volna másképp, és el tudom képzelni, hogy most is hányódnék. Vannak olyan társaim, akik öt-hat éve hányódnak és nem tudják magukénak érezni. De tudom azt, hogy én nem vagyok az a természet, aki nyitott vagyok és aki megyek és megszerettetem magam és hamar befogadnak, mert vannak ilyen emberek is, akiknek könnyen megy. Nekem ez nagyon nehezen ment és azt, hogy ez sikerül, azt is Isten kegyelmének érzem. És az is, hogy 282