Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/II. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Napjaink vallásgyakorlata, vallásossága. Szakralizáció, deszakralizáció. Szórványosodás, szórványhelyzet, népesedési kérdések - fr. Vásárhelyi Anzelm OSB: Szerzetesek a XXI. században

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. gula végén, a 72. fejezetben szól részletesen, mivel a szeretetet az Istenhez vezető út céljaként akarja feltárni. A Regula és a monostor apátja az Evangélium elsajátításában segít, így lehet a monostor valóban Isten Országának ikonja. A szerzetesség története az elmúlt két évezredben alapvetően két fő periódusra választható szét: az első periódus egészen Szent Bernát haláláig (1153) számítható, a második pedig a II. Vatikáni Zsinatig (1965). A harmadik században születik meg a keresztény keleten és nyugaton a monasztikus életforma. A kezdetek a pusztába vezetnek, s ez a pusztai tapasztalat majd a remeteség intézményében és a cönobita monostorokban él tovább egészen napjainkig. Az ókeresztény egyházban Egyiptomban, Palesztinában és Szíriában jöttek létre az első remeteségek. Bár Pachomius korán megszervezi az első cenobiumokat, de a közös életformát egészen Szent Vazulig, ill. Szent Benedek koráig csekélyebb értékűnek tartották. Az itt virágzó monasztikus kultúra Itáliában, majd Galliában is sokakat magával ragadott. A magány és a közösségi élet közti szoros kapcsolat és egyensúly a szerzetesség kezdete óta napjainkig alapkérdés. Személyesen Alexandria püspökének, Szent Athanasziosznak apológia formában megírt brilliáns művére, az Antal életére volt szükség ahhoz, hogy elfogadják a remeteség addig idegennek ítélt szokását, a plébániai közösségből való kivonulást, a magányban töltött életet. Athanasziosz személyesen ismerte Szent Antalt, ugyanakkor az életrajzban a radikális, evangéliumi tanítás szerint élő egyszerű hívőt állította példaképül. A hallgatag, ritkán megszólaló remete nem a szofisztikus hagyomány átörökítője, hanem élő evangélium. A görög nyelvű vita a megjelenését követően hamarosan latin nyelven is olvasható lett, amelyet Antiochiai Euagriosz ültetett át a születő, újjászülető nyugat anyanyelvére. A szerző teológiai leleménye abban áll, hogy megmutatja: a magány próbatétele által Antal végül egyetemes atyaságot kap, amely még elérhetőbbé teszi őt minden ember számára, de amely mégsem sodorja veszélybe a létező legnagyobb magányt, az interiora deserti-t (a sivatag belsejét), amit továbbra is szeret és amire mindennél jobban törekszik. A sivatagi atyák életrajzai mellett, az atyák összegyűjtött mondásai segítségével tekinthetünk be a remeték élet- és hittapasztalatába. Például a Szent Arszeniosznak tulajdonított teljes gyűjtemény azt igyekszik kifejteni, miként lehet szenvedélyesen szeretni a magányt anélkül, hogy csorba essen a felebaráti szereteten. Az intellektuális Euagriosz sem tud kitérni a válaszadás elől, bár ő megelégszik egy aforizmával, mely a maga nemében jó, de amely mérhetetlen távlatokat nyit: "A szerzetes az, aki elkülönült mindenkitől és egyesült mindenkivel." Nursiai Szent Benedek maga is évekig magányban élt, és csak a tanítványok kérésére vállalta a közösségi életet. Szent Benedek így jellemzi az 755