Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/II. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Napjaink vallásgyakorlata, vallásossága. Szakralizáció, deszakralizáció. Szórványosodás, szórványhelyzet, népesedési kérdések - fr. Vásárhelyi Anzelm OSB: Szerzetesek a XXI. században

Népi vallásosság о Kárpát-medencében 6. a kommunizmus már önmagában is a szekularizmus manifesztációja, ugyanakkor a baloldali diktatúra oly mértékben sokkolta a magyar társadalmat, hogy az közvetve késleltette a szekularizmust. Noha térségünkben a puha diktatúra hatalmi eszközökkel folyamatosan a végső napokig kompromittálta az egyházat, mégis csaknem fél évszázadig az üldözött egyház a politikai ellenállás egyik szimbóluma volt. Közép-Európában, itt Magyarországon a korforduló egybeesik a rendszerváltozás örvendetes és fájdalmas folyamatával. Ennek az időszaknak egyik rendkívüli jelensége a civil társadalomban észlelhető - az egyház irányába megnyilvánuló - várakozás, ez a bizalom a meghurcoltatás idején kovácsolódott. Ez az új vallásosság, a megélénkülő dialógus rövid idő alatt szertefoszlott, hisz a sok tekintetben erejét vesztett egyházközségek nem bizonyultak befogadóknak, s a kopogtatók pedig nem bizonyultak állhatatosnak. Igaz, a megtérés nem tömegmozgalom, ugyanakkor a megtisztulás emberi feltételeit segíthették volna a Krisztus irgalmából élő, dialógusképes egyházi közösségek. Természetesen nem csak a civil társadalom, hanem Isten egész népe, beleértve az egyház papjait, püspökeit is adósok: kicsik és nagyok közül számosan kompromittálódtak, s ennek bevallása, az ún. önátvilágítás elmaradt, ahogy erre Esterházy Péter emlékeztetett közelmúltban megjelent Javított kiadás című regényében. 1989 után a megváltozott, megnövekedett politikai mozgástérben az egyházi vezetőknek sem volt könnyű tájékozódni. Magyarországon a történelmi egyházaknak a politikai hatalomból való kiszorulása, és az államnak valamint az egyháznak az egymásrautaltsága sajátos politikai katolicizmust konzervált, amely megnehezíti az Evangélium hiteles közvetítését. Európában a politikai hatalom és az egyházi vezetés összefonódásának, mint azt már számosan elemezték, a feudalizmus kezdetéig visszavezethető előzményei vannak, s e tekintetben nincs semmi rendkívüli a magyar fejlődésben. Azonban az, hogy hazánkban ez a mai napig továbbél, az specifikus. A rendszerváltozás kezdetén a hatalomra kerülő politikai pártok legitimizálását biztosította a meghurcoltak, kirekesztettek kárpótlása. A tulajdonviszony rendezésének egyik sarkalatos pontja volt a magyarországi egyházak oktatási, szociális intézményrendszerének finanszírozása. E tekintetben a szerzetesközösségek is érintettek, hisz a legtöbb közösség karitatív vagy kulturális tevékenységet végez, s az említett szolgálatokra a társadalom fokozottan igényt tart. A törvény az egyházak kárpótlásáról úgy rendelkezett, hogy oktatási, szociális funkciót betöltő egykori ingatlanaikat fokozatosan visszakaphatják természetben vagy pénzben, de egykori vagyonukat, földbirtokukat vagy ipari, gazdasági természetű ingatlanaikat nem. A Magyar Katolikus Püspöki Kar, továbbá más történelmi egyházak képviselői és a felelős állami szervek sajnálatos módon olyan kompromisszumot kötöttek, amely hosszú távon konzerválta a magyar társadalomban 751