Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)
A mindennapok és az ünnepek vallásossága, Szentelmények - Kész Margit: A szentelmények szerepe a népi orvoslási gyakorlatban Kárpátalja különböző felekezetű falvaiban - Pusztai Bertalan: Búcsújárásból vallási turizmusba. A modern turizmus egy formájának kialakulása
Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. A búcsújárás hanyatlása Magyarországon A barokk kor a magyarországi búcsújárás csúcspontja volt. Ekkorra nemcsak nagy európai kegyhelyeket látogattak rendszeresen magyar búcsúsok, de az országot is behálózták a lokális, regionális búcsújáróhelyek. A búcsújárásban ebben a korban a társadalom minden rétege részt vett, annak formáit, kultuszait nemcsak az egyház, de a katolikus főurak, nemesi családok is nagyban befolyásolták. Nemcsak a különböző társadalmi rétegeket integrálta ekkor a búcsújárás, de a különböző nemzetiségeknek lett egy-egy kegyhely egyaránt fontos lelki központ — például Máriaradna a bánáti németek és magyarok mellett a számos egyéb odatelepített katolikus nemzetiség, bolgárok, horvátok fontos kegyhelye lett — illetve az ortodoxok katolikus egyházba térítésével a keleti és a nyugati lelkiség sajátos találkozó helyévé is válhatott egy-egy kegyhely — elsősorban Máriapócs. 18 A barokk kor búcsújárása rendkívül rítusgazdag volt. A megfelelő formákat a török korra emlékeztető laikus búcsúvezetők (licenciátusok) mellett az egyre terjedő nyomtatás és olvasni tudás biztosította. |l) A Magyarországon a barokk korban ismét tömegessé váló búcsújárást a felvilágosodás vetette vissza. A XVIII. század végére a művelt rétegek egyre jobban visszavonultak a búcsújárás gyakorlatától, és ez egyre jobban az alsóbb rétegek szokásává tette azt. 20 Eleinte a török után az országot egyesítő Habsburg-ház is pártolta a búcsújárásokat, többek között politikai-legitimációs okokból is. Ez azonban már Mária Terézia uralkodása alatt változásnak indult. A felvilágosult abszolutizmus jegyében az egyházi életbe egyre inkább beleszólt az államhatalom. A folyamatot II. József császár zarándoklatokat tiltó rendelkezése tetőzte be. 1772-ben betiltottak minden országon kívüli és belüli, egy napnál hosszabb zarándoklatot. Az egyházi életet állami irányítás alá helyező szemlélet, a szerzetesrendek egy részének feloszlatása, a püspöki székek üresen hagyása jelentősen visszavetette a búcsújárást. Évszázados kapcsolatok, szokások szakadtak meg, nem hirdették ki a római szentévi búcsúkat sem. Számos, a XVI-XVII. században kialakult kegyhely jelentéktelenedett el ekkor. A hivatalos tiltás némileg oldódott a XIX. század elején, ám ekkorra az egész társadalmat áthatotta a változás. 21 A klérus is elfordult a zarándoklatoktól. A felvilágosult szellemű papság a múlt maradványának tartotta a búcsújárást, főképp az azt körülvevő, sok esetben középkori eredetű vallási gyakorlatok, rítusok miatt és gyakran tiltotta is. Mindennek az lett az eredménye, hogy a XIX. század második felében reprezentatív alkalmaktól eltekintve a búcsújárás egyre inkább elszakadt a papságtól, egyre ritkábban tartottak papok a zarándoklókkal. A zarándoklatokat egyre inkább laikusok vezették. A papság ellenőrző szerepének megszűntével a zártabb paraszti-vidéki organikus közösségek lokális-regionális búcsújárásai számos középkorias szokáselemet, hiedelmet éltettek tovább. 22 425
