Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Egyháztörténet, egyházfegyelem, történeti források. Felekezetek együttélése - Pilipkó Erzsébet: A „nemlétező” görög katolikus egyház működése Kárpátalján 1949-től 1898-ig

Népi vaMásossóg a Kárpát-medencében 6. gondolunk, hogy az Ung-vidékén ezekben az évtizedekben egyetlen egyházközségben sem tartottak magyar nyelvű bizánci szertartást. Bár a római katolikusoknál is a II. Vatikáni Zsinatig mindössze a prédikációra és a népénekekre terjedt ki az anyanyelv használata. Ennek ellenére az ung-vidéki magyar görög katolikusok vallási igényeit négy évtizeden át a latin szertartású katolikus egyház plébánosai szolgálták ki. Az első időben még saját egyházközségük görög katolikus templomaiban a kántor irányítása mellett alkalmi jelleggel tartottak liturgikus szertartásokat (Sislócon például vecsernyét), azonban néhány éven belül a hatóság a templomokat bezáratta, illetve profán célokra átalakította. (Sislócon kiképzőterem, Gálocson ateista múzeum, Palágykomorócon iskolai tornaterem lett a görög katolikus templomból). A vidék római katolikussága is elveszítette egyetlen plébániáját, mert 1945ben azt Szlovákiához csatolták. így ezek a hívek is az ungvári római katolikus templomban gyakorolták hitüket, ott esküdtek, kereszteltek. A negyven év alatt a két katolikusság úgy eggyé kovácsolódott, hogy falvaik vallási összetételére vonatkozóan maguk úgy fogalmaztak, hogy az "református és katolikus".

15 Fölvetődik a kérdés: ezzel a döntéssel mit nyertek és mit veszítettek az Ung-vidéki görög katolikus közösségek? A válasz nagyon egyszerű: nyilvánosan megtartották katolikus hitüket és anyanyelvüket, azonban elveszítették egyházuk bizánci szertartását. (Ez utóbbi nem kevés nehézséget okozott az 1990-es évek újraindulásának időszakában). . .. A helyi parókus reuniált, ezért tovább szolgálhatott Az 1949. évi reuniálási eljárás során több magyar görög katolikus egyházban a parókus az állami represszió nyomására "aláírt". Az ezzel kapcsolatos különböző visszaemlékezések a döntések hátterében meghúzódó bizonytalanságokra utalnak: „...egyik vasárnap a tisztelendő úr elköszönt a hívektűi, ...mindenki sírt, zokogott, mondta, neki el kell menni, mert az Istennek fogadalmat tett, és nem állhat át (pravoszlávnak), ...egy ideig nem is vót pap, de azut oszt pár vasárnap múlva csak visszajött, ...hogy úgyi, mi történt közbe, azt mi nem tudhassuk..., csak oszt jártunk tovább a templomba" (Tiszaújlak). (A kérdés háttérvizsgálata ennek a dolgozatnak nem tartozik a feladatai közé). Azokban az egyházközségekben, ahol a helyi parókus reuniált (Nagyszőlős, Tiszaújlak, Csepe, Jánosi, Beregdéda), a közösség számára kevésbé megrázó s talán viszonylag "kényelmes" szituációt teremtett. A konfrontációt az államegyház képviselőivel a közösségnek "csak" közvetett módon - a parókus személyén keresztül - kellett felvállalnia. Az egyénnek pedig adott volt a lehetőség a személyes döntésre: megmarad-e továbbra is a már ortodox "jegyzésű" templomban, vagy megpróbálja individuális módon más körülmények között megoldani hitéletének realizálását. 272