Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Egyháztörténet, egyházfegyelem, történeti források. Felekezetek együttélése - Pilipkó Erzsébet: A „nemlétező” görög katolikus egyház működése Kárpátalján 1949-től 1898-ig

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. - egyházához fenntartott kitartása miatt - a hatóság internálta, a közösség szervezésének eredményeképpen rövid időn belül új reuniált parókus került a helyére, mégpedig a saját fia személyében. Ez utóbbi korábban egy másik egyházközség lelkipásztoraként működött. A salánki egyházközségben a vallási dolgokban jártas kántor volt az, aki az új "államegyház" vallási homogenizáció-törekvésén túl felismerte az etnikai homogenizációs szándékot is, ezért a közösség bevonásával "megszervezte" az ifjú parókus "odaköltözését", biztosítva ezzel a helyi vallásgyakorlás folyamatossága mellett az anyanyelv megmaradását is. „...ti is le vót tartóztatva (mint az apja), de a falu (felkereste és) addig beszíte, azt mondták neki, mi Isten és ember előtt eleget fogunk tenni írted, de muszáj, hogy te a nípet kípvise 'd, mert ránk tesznek valamilyen szláv ajkú papot, és vígunk van a magyarságunkval együtt... " (Salánk). A 39 évig helyben működő reuniált parókus a közösség értékrendjében sajátos módon megőrizte hiteles görög katolikusságát, mert az emberek megítélésében nem a hivatalos társadalmi besoroltság volt a mérvadó, hanem a hétköznapi élet dimenziói. Ebben a kommunikációban az egyházközség tagjai sértetlennek érezték vallási és etnikai identitásukat, hiszen néhány formai elemtől eltekintve" hitéletük, szokásaik és a nyelvhasználat a régi maradt. Az életvezetésnek, a mindennapok szabályozásának meghatározó körülménye volt a tradíciók megtartása és annak nemzedékről-nemzedékre történő továbbörökítése. Az ideológiai nyomás ellenére a vallásgyakorlásnak ez a folytonossága és a vallási gyökerek tudata - perszonális és közösségi szinten egyaránt - a vallási kontinuitás megőrzését eredményezte: az emberek görög katolikusoknak tartották magukat, sőt a második generáció már nem is igen tudott az 1949-es eseményekről s annak következményeiről, míg az 1990-es évek gyökeres változásai felszínre nem hozták a múlt emlékeit. A reuniálásra nem hajlandó parókusok elhurcolását követően - az adatok alapján -, a nagyszőlősi és a beregszászi járás más közösségei a salánkinál passzívabb magatartást tanúsítottak: a számukra kirendelt szláv nyelvű "eredeti," ortodox pópát nem fogadták be, hanem önállóan, a kántor vezetésével tartották meg templomaikban a liturgikus szertartásokat, azonban az egyházi élet jövőjét illetően körükben bizonytalanság uralkodott, a "hogyan tovább?"ra nem tudták a választ.,,... hát mi csak mentünk, mert meg vótunk szokva a templomhoz, (másik) pap ekkor még nem vót, ...pap nélkül lehet menni, azt mondta az apánk, de ha (ortodox) pap lesz, akkor má 'nem... Na oszt mentünk pap nélkül... " (Tiszabökény). A hagyományos értékrendű egyházközségek életét ezer szállal szőtte át a vallás tanítása és gyakorlata. Pap nélkül megbénult a mindennapok rendje: az élettel és a halállal kapcsolatos közösségi megoldások fenntartásának igénye 269