Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Kriza Ildikó: A pétfürdői református egyházközség a háborúban és a kommunizmus idején

Egyháztörténet, felekezetek együttélése sen felépített új lakótelepet és a gyártelepet teljesen megsemmisítette. A nagyszámú emberáldozatról máig nincs felmérés.

36 A gyár bizonyos egységét és az alkalmazottak egy részét 1945. februárjában Zalalövőre telepítették.

37 A zalai olajmezők kihasználására érkező péti munkások és mérnökök nem álltak munkába. A harc nélkül megszállt faluban az orosz katonák szabad garázdálkodásait elszenvedték.

38 Az inzultusok, a háborús állapotok kényszerítették menekülésre a pétieket. Egy részük gyalog indult vissza - a 150 km-re lévő hajdani otthonukba.

39 A menekültek közül néhányan nyugat felé mentek, a németek után, mások a reménytelen, zavaros, átláthatatlan helyzetben új lakó- és munkahely után néztek. Kriza Kálmán családja Pétfürdőre visszatérve bombatölcsért talált a hajdani otthonuk helyén. Az élményekről a Szabó Imre esperesnek címzett levélben ez olvasható: „A telepet leírhatatlanul siralmas állapotban találtuk. Rom és szenny körülöttünk... Amúgy a helyzet itt a gyárnál szörnyű... Jó volna eltűnni erről a szörnyű beteg kontinensről."

40 A lebombázott otthonok életben maradt lakói egymás „hegyin-hátán" éltek. Például egy mérnöklakásban négy-öt család húzódott meg, és a közös tűzhelyen öten főztek, ami az Illyés Gyula által szemléletesen leírt legnehezebb cselédéletnél is embertelenebb volt.

41 Egy-egy nagyobb szobában két család szekrényekkel elválasztott légtérben lakott a sok gyerekkel. Az életfeltételeket sújtó nyomorúság az egyházra is kihatott. A református fiókegyház szervezeti egységként nem működött. A várpalotai anyaegyház lelkésze látta el a szükséges feladatokat, temetést, keresztelést, de a közbiztonság áldatlan helyzete miatt az egyházi élet öt km távolságból formálissá vált. A közösség újjászervezése 1946-ban úgy kezdődött, mintha előtte semmi sem történt volna. Az elszenvedett közelmúlt emléke ellenére megmaradt a hit és az igény az egyházközösség megteremtésére. Ez nem speciális péti sajátság. Dunántúl számos helyén elkezdődött a református szórványok egyházközösséggé szerveződése az összetartozás kifejezése, formába öntése. Ebben a munkában újból magára vállalta a feladatot Kriza Kálmánné, akinek a háború előtti kapcsolatai tovább is támaszt jelentettek. Mindenekelőtt segítséget kapott az idős várpalotai lelkésztől Hölgye Endrétől. A távolabbiak közül személyes jó kapcsolatot ápolt Ravasz László budapesti püspökkel és lányával, Ravasz Boriskával. Számíthatott Szabó Imre esperes és Dobos Károly lelkész támogatására, továbbá a helybeli értelmiségiek és velük együttgondolkodó alkalmazottak segítségére. Emellett tanárnőként a gyerekeken keresztül a település lakóival közvetlen kapcsolatban állt. Az egyházépítési munkát illetően figyelmük Szíj Rezső felé fordult, aki a háború alatt rendszeresen közölte róluk a híreket a Lelkigondozó című újság szerkesztőjeként, Ok pedig olvasták Szíj Rezső cikkeit. Ugyanonnan ismerhették jó szervezőkészségét, mozgékonyságát, kultúra iránti elkötelezettségét. 1946-ban került sor a sárvári lelkész megkeresésére, aki akkor a Misztótfalusi kiadót vezette.

42 1947-ben a presbitérium (ők magukat így nevezték) ó8