Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Kövy Zsolt: A református presbitériumok társadalmi, történelmi szerepe

Egyháztörténet felekezetek együttélése épületek jó karban tartása, a földek megmunkálása, az adósságmentes gazdálkodás, a leltárak gondos felügyelete, a javak gyarapítása mindenkori óriási feladat volt. Ugyanakkor megtudjuk a vizitációs jegyzőkönyvekből azt is, hogy gondoskodtak-e a presbitériumok a gyülekezet szegényeiről, a gyámolításra szorulókról, s hogy kellő eréllyel, de ugyanakkor a megbocsátani tudó szeretet következetes alkalmazásával az egyház Krisztus szerinti jó rendjét meg tudták-e őrizni, hiszen a feltett kérdések között olvassuk azt is, hogy „botránkoztató életű vagy a vallásról illetlenül szóló, vagy a Templomba teljességgel nem járó, vagy a jó rendet megháborító, elöljáróikkal illetlenül bánó nyughatatlan emberek" találtatnak e a gyülekezetben? S ha ilyenek találtatnak, „hogy az effélékről le tegyenek, megintetnek-é". A presbitérium erkölcsi kötelessége volt tehát ennek a bibliai jó rendnek a vigyázata, amibe beletartozott esetenként a megszégyenítés (szégyenpad, szégyenkő), s természetesen az eklézsia megkövetése, a nyilvános bocsánatkérés is. Olyan emberekből állt ezért össze a presbitérium, akik feddhetetlenek, segítőkészek, a templomba járásban példamutatók, a lelkipásztort s tanítót tisztelők voltak, akik példamutató családi életet éltek. El kell ismerni, hogy bizonyos esetekben a vagyoni helyzet is közrejátszott a megválasztásukban, hiszen jelentős anyagi kötelezettség terhelte az eklézsiákat, s így a jobb módúak anyagi felelősségvállalása természetesebb volt. Persze nem ez volt az elsőrendű szempont, de kétségtelen, hogy - különösen az iskolafenntartás szaporodó közterheinek biztosíthatása - körültekintő döntéseket kényszerített ki. Külön ki is emelendő az a szervezői kötelesség, amely a presbitériumot komoly próba elé állította. A korábbi, elsősorban természetbeliekben gazdagabb díjtételek között számos olyan díjazási tétel szerepelt, amelynek kiszolgáltatását újra és újra meg kellett szervezni. 18. századi díjlevelekből idézve: „Ecclesia behord 4 szekér szénát, összegyűjt 20 font fadgyút, 3 kaszáló rétet lekaszál közmunkával. Tűzifát egyik esztendőben a Felső sor, a másikban az Alsó sor szokott hordani. Aki fát nem ád, fűteni való náddal szolgál, minden ember 12 kévével." (Prédikátori fizetés. Mezőföld, Tác, 1754/S egy oskolamesteri díjlevélből idézve /Ács, 1714/: „Perpetua coquia /sorkoszt/kétszer napjában. Fagyu 15 font. Házát télen a gyermekek fájából fujtette. Négy mérő vetés takarítással. Tavaszi vetés búza 1 mérő." Ezeket a közszolgáltatásokat a presbitériumnak kellett megszerveznie. Azt kell mondanunk, hogy ezek a szolgáltatások hosszú időn át megmaradtak. Csak a 20. századtól változott a helyzet, amikor a javadalmi föld mellett egyre nagyobb súlyt kapott a készpénzfizetés, főképp a rendszeres állami támogatás révén. A presbitériumok belső egyházfenntartó felvigyázó és szervező szerepe ezután sem csökkent, sőt, a diktatúra évei alatt bizonyos szempontból növekedett is. 46