Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Kövy Zsolt: A református presbitériumok társadalmi, történelmi szerepe

Egyháztörténet, felekezetek együttélése Még egy történeti korszakra feltétlenül vissza kell térnünk, s ez a kisebb részben virágzó, s nagyobb részben árva eklézsiák kora (főképp 1718-1781 közötti időre tehetően), s azon idők viszonyai közötti helytállás. A vallásgyakorlattól megfosztott eklézsiákban a lelki gyakorlat fenntartásában, a házaknál való istentiszteletek szervezésében, a gyermekek tanításában, az anyakönyvek biztonságos elhelyezésében, a terítők s a kegytárgyak megőrzésében a presbitériumoknak történelmi szerepük volt, s ezt a feladatot nagy hűséggel elvégezték. Világos, hogy ez a belső szolgálat egyúttal társadalmi s történelmi szerepvállalás is volt, hiszen közös ügy volt az eklézsia és község szolgálata, s ezzel egyúttal azt a társadalmi, nemzeti sorsközösséget is erősítették, ami egyaránt szolgálta az eklézsiai s a társadalmi, nemzeti megmaradást az elnyomatások korszakaiban. A presbitérium adott lelki biztonságot a papmarasztások korában a lelki tanítónak, a prédikátornak, s ugyanakkor ez a közösség teremtette meg az egymásrautaltság közállapotát - éppen a hitbéli összetartozás révén - a földmegmunkálás, a földbirtoklás viszonylatában is úgy az úrbéri idők alatt, mint a jobbágyfelszabadítás után. A lelkipásztor vezette presbitériumok jelentős részt vállaltak a falusi társadalmi s jóléti körülmények kialakításában, ugyanakkor a városokban az alakuló eklézsiák összetartozó ereivé váltak. Az árva eklézsiák megtartásában vállalt szerepük után, a Türelmi Rendelet (1781) hozta felvirágzásban a presbitériumok társadalmi szerepe, az építkezések anyagi feltételeinek megteremtése, a kulturális szolgálatuk annak bizonyítéka, hogy a demokráciának ezek a hitből gazdagodó alapsejtjei az egész közösség számára váltak példává. Az egyházmegyékben, illetve az egyházkerületekben funkcionáló presbiteri rendszer a közgyűlések aktív, sokoldalú, s mindenképpen felettébb demokratikus működésében vált társadalomformáló tényezővé. A világ még feudális rendszerű volt, de a református egyház lent és fent egyaránt puritán egyszerűséggel élte meg a demokráciát. Az elmúlt 40 év legnagyobb egyházi vesztesége éppen az volt, hogy ezek a demokratikus alkotóelemek vérszegényekké váltak, elveszítették társadalomalakító képességüket. Beszűkültek a megsanyargatott egyház kis területeire, kiszorulva a társadalomalakító szerepvállalásból. Persze a diktatúra szisztematikus politikája játszotta ebben a főszerepet. Mégis voltak, akik vállalták a szinte hátratételt vagy akár meghurcoltatást jelentő presbiteri tisztet, s hűségesen szolgálták egyházukat s a lelkipásztorok önzetlen támogatói voltak. Az átvészelt idő után új lehetőségek nyíltak meg a presbitériumok előtt Legalább annyira fontos az evangéliumi elvekből következően levonni a múlt tanulságait, mint egy alkotóbb és gyümölcsözőbb jövőre készülve, a helytállás hagyományaira építkezve vállalni az új feladatokat azt bizonyít47