Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Kövy Zsolt: A református presbitériumok társadalmi, történelmi szerepe

Egyháztörténet, felekezetek együttélése megoldásakor más alkalmakkal is. Munkásságukról hiteles képet az egyházvizsgálati jegyzőkönyvekből kapunk. Nincsen éles választóvonal a presbitérium egyházon belüli felelőssége, felvigyázó szerepe s társadalmi szolgálata között, hiszen századokon keresztül az egyházi és társadalmi közösség minden tekintetben homogén volt. Az esetek többségében a presbitérium teljességgel megegyezett a községi elöljárósággal. A bibliai, erkölcsi elvek nemcsak az egyházon belül, hanem a polgárság közösségében is érvényesek voltak. Az egyházvizsgálati jegyzőkönyvek 17-19. századi vizsgálata, ami a 20. században sem változott lényegesen, megerősíti azt a tényt, hogy az eklézsiák mindennapi életében a lelkipásztorok, tanítók választásától, díjleveleik megállapításától, az anyagi biztonság fenntartásáig, illetve az egyházfegyelem gyakorlásáig minden fontos feladat a presbitériumokra hárult. Alapelvként intézkedett a Canonica Visitatio rendjét meghatározva az egyházi törvény arról, „minden eklézsiát illető dolog pedig a presbitériumnak törvényesen összehívott gyűlésére tartozik". A harmónia és a jó egyetértés érdekében azonban ehhez azt is hozzáfűzték, hogy „az eklesiai gyűléseket mindig a Prédikátor és a Kurátor egyetértésével tarthatnak". Ez a paritásos elv az 1734. évi Bodrogkeresztúri Konventen nyert igazi megerősítést, ami már a világiakat is bevonta a kormányzásba. Ez az egyházi és világi rendből való paritásos kormányzás a testületi kormányzásban biztonságot adó morális kohéziót jelentett. Bár a jó rend részeként az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből megtudjuk, hogy a presbitérium nemcsak a tisztes járandóság kiszolgáltatását illetően köteles gondoskodni a lelkipásztorról és családjáról, hanem őrködni tartozik személyének és családjának méltó tisztelete felett is, kimondván: „Valaki ok nélkül az Isten prófétájára vagy cselédjére támad, gyalázattal illeti, a Presbiterektől erősen megreguláztassék"; ugyanakkor sokáig fennáll a papmarasztás és tanítómarasztás gyakorlata, amely egyértelmű létbizonytalanságot jelentett az eklézsiák választott tisztviselői számára. A presbitériumok lelki érettségén múlt legtöbbször, hogy ezzel a lehetőséggel jól sáfárkodtak, s a hűséges szolgákat megtartották és támogatták. Amíg a tanítóknak (mestereknek) megengedték, hogy fizetésüket kiegészítendő más hivatalokat is viseljenek (nótáriusok, sőt, harangozok is lehettek), addig a prédikátorokat tiltották minden más hivatal viselésétől. Igaz, fizetéseik legalább kétszer nagyobbak voltak a tanítói járandóságoknál. A presbiteri felelősség és bölcsesség érett eredménnyé s megnyugtató közállapottá vált a minden vonatkozásban testet öltő jó sáfárkodást illetően. Ide tartoztak első rendben az egyház javai, épületei (templom, iskola, lelkész és tanító- lakása), földjei, amelyeknek meghatározó szerepük volt a díjlevelekben, s az ebből következő közmunkák megszervezésében. Az 45