Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Fazekas Csaba: Neoprotestáns mozgalmak és megítélésük a XVIII. századi Magyarországon a tiszadobi „ébredés” tükrében

Egyháztörténet, felekezetek együttélése bár a közösség tagjait alaptalan előítéletekkel vádolták és meghurcolták, de végül is személyi szabadságukat visszanyerhették. Utóbbival kapcsolatban azonban nem feltételezhetjük, hogy ez egy átfogó intézkedés lett volna, megítélésünk szerint a tiszadobiaknak lényegében „szerencséjük" volt, hogy józan válaszaikat veszélytelennek, s nem felforgatónak ítélték, hiszen, mint láttuk, a „veszélyes" vallási tevékenység minősítését meglehetősen szubjektív szempontok vezették. „Átmeneti" állapotra utal azonban a fogalmaknak a használata, az iratokban felváltva találkozunk ugyanis a középkort idéző „haeresis" és az újabb századokban használt „secta" kifejezésekkel, utóbbi hamarosan a hatóságok és a történelmi egyházak nyelvhasználatában is széles körben átvette a „törvényes" egyházakon kívüli felekezetek megjelölését. A csoporttal szembeni eljárás tükrözi továbbá a hatóságoknak azt a félelmét is, amely egyrészt alaptalanul, a kisegyházak tevékenységét nem ismerve keletkezett; másrészt csak olyan történelmi periódusokban volt megfigyelhető és váltott ki konkrét rendőri, közigazgatási stb. szankciókat, amikor az állam a történelmi egyházakkal (konkrétan a római katolikus egyházzal) együttműködve, esetleg összefonódva működött, szervezeti szinten és ideológiai síkon egyaránt. A hatóságok gyors, határozott fellépését Tiszadobon kiváltotta továbbá, hogy a térségben túlnyomó többséget élvező református egyház szintén nem örvendett a „szektások" jelentkezésének és az efféle „megújulási mozgalmak" visszaszorítását ugyanúgy szorgalmazta, mint a katolikusok. Mindennek az is érdekes következménye, hogy a XVIII. század első felében igencsak szorongatott helyzetben lévő hazai protestáns egyházak ugyanúgy felléptek az általuk „eretneknek" tekintett szélsőségek ellen, mint ahogy a római katolikus egyház tette ellenük. Adatok a tiszadobi gyülekezet életérői a XVIII. század második feléből A csoport, ha titokban is, az 1740-es évek második felében tovább létezett, amire egyetlen, de sokatmondó dokumentumunk egy pontosan nem datálható, de bizonyára 1757-60 között keletkezett feljelentés, amelyet a község elöljárói (hadnagya) és a református egyházközség vezetői intéztek a debreceni egyházmegye espereséhez.

108 A levélírók „lelkűkig érő keserűséggel" panaszolták el, hogy bár 1741-ben kemény fellépés történt a „szektások" ellen, Tavasz János református lelkipásztor „ezt [ti. Porkolábék közösségét] megfojtani és ennek kútfejét bedugni erősen iparkodott", továbbá a község földesurai „nekiek előmenetelt nem engedtenek, sőt keményen megintették", továbbra is megélik sajátos tanításaikat, és mint tűz a hamu alatt, úgy parázslottak „veszélyes" nézeteik a falu közvéleményében. Az esperes elé került feljelentésben pontokba szedték a hívők főbb tanításait, pontosabban azok vádpontszerű változatait. Mindezek szinte szóról szóra megegyeznek az 1741-es 186