Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Fazekas Csaba: Neoprotestáns mozgalmak és megítélésük a XVIII. századi Magyarországon a tiszadobi „ébredés” tükrében

Egyháztörténet felekezetek együttélése életében. Mindez talán azért is szükségessé vált, mert a puritanizmus nagy hatást gyakorolt a XVII. századi református igehirdetésre, és ennek iránya a XVIII. század elejétől megváltozott. A puritán, lelki-szellemi megújulást képviselő prédikációk (különös tekintettel azok szociális, társadalmi töltetére) eltűntek a templomi szószékekről,

72 és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a reformátusok által is „szektának" tekintett csoportokra volt szükség, hogy a puritánok által képviselt bibliai elveket továbbéltessék az igehirdetésben és a hétköznapi életben egyaránt. Abban, hogy a XVII. század végén a „hivatalos" puritanizmus feloldódott a magyar kálvinizmusban, bizonyára szerepet játszott, hogy a hazai puritánok (ellentétben angliai hittestvéreikkel) nem képviseltek toleranciát, hanem ugyanolyan intoleránsak bizonyultak a katolikusok és a kisebb felekezetek irányában, mint a nem puritán reformátusok." A puritanizmus nem egyszerűen a közös protestáns tanokon belül a hangsúlyt máshová helyező mozgalom volt, hanem az egyén belső élete szintjén kívánta a reformátusokat új emberré formálni, „a református magyar jobbágyság számára a lelkiismereti szabadságot, lelki dolgaiban az önrendelkezést a református nemesekkel szemben akarta biztosítani".

74 A tolerancia kérdésénél tartva érdemes egy pillanatra ezt a XVIII. századi kis csoportot abba az értelmezési rendszerbe belehelyezni, amelyet Révész Imre és Szekfű Gyula (utóbbi Mályusz Elemér bizonyos nézeteinek kritikáját nyújtva) fogalmazott meg. Azt vallották ugyanis, hogy a reformáció - türelemhez való viszonya szempontjából — két szakaszra bontható: a XVI-XVIL századi reformátori és a XVIII-XIX. századi ún. nem reformátori protestantizmusra, s a kettő közötti különbséget Szekfu abban látta, hogy előbbinek fő vonása épp a felekezeti türelmetlenség volt. Utóbbi a XVIII. században jutott uralomra Nyugat-Európában, fő képviselői a „szekták" (anabaptisták, kvékerek stb.) lettek, akiknek működése lényegében megteremtette a toleráns egyházpolitikai légkör kialakításának kereteit.

75 Magyarországon nem lehetünk tanúi sem a „nem reformátori" elv érvényre jutásának (fő tartalékaik az előzőekből következően minden bizonnyal éppen a puritánok lehettek volna), de nem maradtak ránk adatok olyan tömegek „rajongása" által képviselt, nagy hatású szellemi ébredésekről (Révész Imre által is meghonosított terminussal: ,,revival"-okról), mint Nyugaton a Charles Fox vezette kvékerek és a Jean Chevalier által irányított camisardok mozgalma volt.

76 Ami az 1740-es évek elején Tiszadobon megfigyelhető, mindennek talán a „kicsinyített" Közép-Kelet-európai változata, s nem szabad elfelejteni, hogy a szektakérdés magyarországi megítélése eltért a külföldi államokétól. Ami a puritanizmusnak az ébredésekben betöltött szerepét illeti, helyesen állapította meg Révész Imre, hogy az kiterjedt az átfogó egyházszervezeti reformra, társadalmi, oktatáspolitikai stb. területre egyaránt.

77 Mindennek persze nyomát sem lelhetjük a tiszadobi gyülekezetről fennmaradt szűkszavú forrásokban, a lelki megújulás keresésében azonban a korábbiakhoz nagyon 179