Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Fazekas Csaba: Neoprotestáns mozgalmak és megítélésük a XVIII. századi Magyarországon a tiszadobi „ébredés” tükrében

Egyháztörténet, felekezetek együttélése kenysége önmagában is sajátos színfoltját képezte a különböző korszakok és országok életének. A szorosan vett egyház- és vallástörténeten túl azonban e csoportok tanulmányozása a történelmi egyházak, a közvélemény, valamint a helyi és országos hatóságok működésének általános szempontjából is érdekes. A szektakérdés általános megítélése a XVIII. században Mielőtt konkrétan egy XVIII. századi kisegyházi mozgalom elemzésébe kezdenénk, néhány általános észrevételt kell tenni a szektakérdés korabeli megítélésével kapcsolatban. Mind az államhatalom, mind a történelmi egyházak felfigyeltek ugyanis a „hivatalostól" eltérő nézeteket képviselő közösségek létére és kötelességüknek is érezték a velük szembeni állásfoglalást. A problémát az teszi érdekessé, hogy ebben a században (különösen annak második felében) a katolikus értelmezésben megváltozott a történelmi protestáns egyházak megítélése. Egyszerűen kettévált az „eretnek" és a „szekta" fogalma, mert bár mindent megtettek a reformátusok és evangélikusok visszaszorítása érdekében, előbb-utóbb tudomásul vették, hogy a homogén katolikus állam illúziója már nem megvalósítható, vagyis teljes felszámolásuk nem kivitelezhető. (Mindez általánosságban igaz persze, hiszen helyi szinten protestánsoknak továbbra is korlátozásokat kellett elszenvedniük.) Amire velük kapcsolatban törekedhettek, az a vallásgyakorlásuk korlátok között tartása, mégpedig erőteljes hatósági fellépés segítségével. Ezzel szemben a többi vallásos csoportosulásról továbbra is úgy gondolkoztak, mint veszedelmes eretnekekről, akiknek katolikus hitre térítése vagy elűzése érdekében minden eszköz megengedett. A legnagyobb ilyen közösség a felvidéki, illetve az erdélyi anabaptistáké volt, akik a XVIII. század közepéig viszonylag zavartalanul fejthették ki működésüket. Mária Terézia figyelmét az 1750-es évek végén keltették fel a velük kapcsolatos információk és a jezsuitáknak gyakorlatilag szabad kezet adott, hogy a felnőttkori keresztségét hirdető (egyébként jól szervezett, békés, erkölcsös életet élő, leginkább kézműiparral foglalkozó) közösség katolikus hitre térítését elérje. 1762-ben jelent meg egy általános érvényű rendelete, amely kimondja, hogy „a megyei hatóságok az anabaptistákat a katholikus ekkléziák templomainak látogatására, misék látogatására kötelezzék".

13 Anélkül, hogy ennek menetét részleteznénk, megállapítható, hogy a jezsuiták vezette ellenreformáció a társadalmi befolyással (vagyis szélesebb nemesi rétegek támogatásával) nem rendelkező közösséget megfosztotta könyveitől, imaházaitól, a vallásuk gyakorlásának valamennyi lehetőségétől és néhány fős szórványoktól eltekintve egy-két év alatt teljesen felszámolta a mozgalmat. Sokakat áttérítettek katolikus hitre, többen közülük azonban külföldre menekültek.

14 168