Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Fazekas Csaba: Neoprotestáns mozgalmak és megítélésük a XVIII. századi Magyarországon a tiszadobi „ébredés” tükrében

Egyháztörténet, felekezetek együttélése nelmi egyházakkal tudatosan szembefordultak, utóbbiak egyes dogmáit és életmódját kritizálták, és attól eltérő teológiai elveket megfogalmazó közösségeket hoztak létre. Ezeket nevezték a hivatalos egyházak „szektáknak", s a pejoratív, lenéző jelentésárnyalatot hordozó elnevezést a közvélemény, illetve a hatóságok is magukévá tették és használták.

2 Л népi vallásosság fogalmát a szakirodalom többnyire az alábbiak szerint közelíti meg: teológiailag képzetlen, falusi rétegekben keletkezik, spontán szerveződésű, tele van misztikus elemekkel stb.

3 Az effajta tendenciák gyakoribbá válása a barokk tipikus jelenségei közé tartozik, melyre találónak véljük Hermann Egyed megfogalmazását: „a barokk vallásosság [...] a nagyszerűt kereste, az erkölcsi világrendben a hősiesség fokára iparkodott felemelkedni."

4 Az érzelmi túlfűtöttséggel, misztikával telített vallási élet és az ilyen témájú olvasmányok elsősorban római katolikusok között vezettek oda, hogy saját maguk kezdték a dogmákat értelmezni, babonás szokásokkal kiegészíteni, ami ellen egyházi elöljáróik gyakran szívós (többnyire eredménytelen) harcot folytattak, sokszor azonban tudomást sem szereztek minderről. Egy 1758-as, Rómába küldött jelentés arról panaszkodott, hogy az egyszerű katolikusok tömegei nem tudnak különbséget tenni a szentmiseáldozat (a szentelt ostya átváltoztatása) és a közönséges kuruzslás között, sokan mindkettőt gyakorolták, az egyházi elöljárók pedig szemet hunytak a népi babonák terjedése fölött.' A katolikus egyházban számos panasz fogalmazódott meg a babonák mellett a vallás iránti közömbösség miatt is, melyet lényegében ugyanannak a veszélyforrásnak láttak.

6 A katolikus hitnek való önátadás magaválasztotta, szélsőséges formái (melyek legtöbbször önsanyargatásban, illetve önkínzásban jelentkeztek), már a XVII. században megfigyelhetők egyes katolikus közösségekben. Pl. nyelvükkel addig írták a földre az Üdvözlégyet, amíg abból vér serkent, kegyetlenül megkorbácsolták magukat, illetve egymást, láncokkal, béklyókkal kínozták testüket, hogy megszabaduljanak a bűntől és katolikus elszántságukat tanúsítsák stb.

7 Érdekes dolog továbbá, hogy a jezsuiták, illetve később a minorita konfraternitások az ellenreformáció fellendítése és népszerűsítése céljából még teljesen középkori szertartásokat is felelevenítettek. Például a XVIII. században az önostorozó (flagelláns) körmenetek, illetve ilyen jellegű, nem nyilvános szertartások terjedtek el megdöbbentő méretekben, gyakran még egyes papok rosszallása ellenére is. A flagellálás terjedése, illetve terjesztése ugyanakkor egyáltalán nem volt független a katolikus egyháztól, egyházi szervezetektől (elsősorban a minorita konfra

ternitásoktól) és a papságtól. Kovács Béla, az újkori magyar katolikus egyház önkorbácsoló szertartásainak egyik feldolgozója, találóan mutat rá arra, hogy a népi babonából fakadó flagellálást a középkorban az egyházi vezetés eleinte támogatta, később ellenezte, majd a lutheri és kálvini tanok elterjedését követően az ellenreformáció újra felele166