Kárpáti Kelemen szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet Évkönyve 1895-1896

GAÁL Lajos: A sz[en]t-gotthárdi ütközet és a vasvári béke. Tanulmány

13 az, hogy mindenkinek meg kell várnia a török támadását s azután a veszélyeztetett pontra segélyül kell mennie. Az ütközetet bevezette julius 31-én éjjel egy ágyucsata. A törökök különösen a tótfalusi gázlóval szemben levő birodalmi csapatokat lődözték. Másnap hajnalban az ágyútűz fedezete alatt a jancsárok teveháton átmentek az éjszaki partra és a rejtett helyen már elkészitett két hidat is átvetették. Nagyon furcsa dolog, hogy mindez a keresztény sereg szemeláttára akadálytalanul ment végbe. Még feltűnőbb dolog, hogy a birodalmi csapatok segélyt nem kaptak. Sőt Montecuccoli erejét még gyengitette, midőn lovasságának egy részét élelemért küldötte s ezek tényleg nem is vettek részt az ütközetben. Az első, ki a mozgalom veszélyes jellegét rögtön felismerte, Coligny, a franczia dandár vezére volt. De szava elhangzott, mert se a fővezér, se a többi tábornok nem várta innen a támadást, mig csak 6-kor reggel a ködből ki nem bontakozott szemük előtt az átkelt török csapatok csatasora. Erre rögtön 3 császári ezredet küldöttek a birodalmi sereg segélyére. A támadás török részről 10 óra felé oly erővel történt, hogy a keresztények zavarba jőve megfutottak. A győzelmes jancsárok a birodalmi sereg szétszórása s a 3 császári ezred megsemmisitése után bevették Nagyfalvát s az ennek alján elterülő keresztény táborra vetették magukat. Katonai műnyelven szólva az ellenség áttörte a keresztény csatarend középpontját — az ütközet el volt veszítve. Montecuccoli relatióiban ezen könnyen átsiklik s igy leplezi hadtani baklövését, hogy a török sereget a Rábán átengedte. Ha most a nagyvezér egész seregével utána nyomul, ez egyenlő lett volna a keresztény hadsereg megsemmisítésével. De ez — csodálatos módon nem történt meg s a magukra hagyott 10.000 jancsárt és spahit sikerült