Kárpáti Kelemen szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet Évkönyve 1895-1896

GAÁL Lajos: A sz[en]t-gotthárdi ütközet és a vasvári béke. Tanulmány

14 valahogy a keresztény táborból visszanyomni. Ezek azután a folyó kanyarulatánál hamarjában elsánczolták magukat, még mindig várva a nagyvezért. Ezt már a Montecuccoliféle jelentések is szélesen beszélik el, de egyszersmind eltérőleg a többitől, még egy más valószínűtlen ütközetet is említenek fel. A nagyvezér ugyanis párhuzamosan az átkelés kierőszakolásával, lovassággal is túl akarta szárnyalni a keresztények hadállását, de ez, hála a Montecuccoli genialis óvatosságának, nem sikerült. Bárhogy volt a dolog, annyi áll, hogy a heves támadás után dél felé egy kis szünet állott be, mi újra lelket öntött a feloszláshoz közel álló keresztény hadseregbe. Ekkor volt az a hires haditanács, mely állítólag oly nagy fordulatot adott az ütközetnek. Az osztrák traditiók szerint, maga Montecuccoli birta rá az ellenkező vezéreket a támadásra egy émelygős, közhelyekkel telt beszéddel. Az eddig elmondottak után, ez a szerep sehogy sem illik a tulságig óvatos Montecuccolihoz. Valami más dolognak kelletett közbejönnie, mi a támadást talán önként előidézte, melyet azután a fővezér kénytelenségből nem akadályozott meg. Ez pedig egy óriási vihar volt, olyan, milyet szinte évente s igy sajnosan a mult évben is szemlélhettek Szent-Gotthárd lakosai. A gyorsan áradó Rába az egész vidéket elborította s a törököket, ürge módra kiöntötte sánczaikból. Erre a fontos körülményre az összes leírások és feldolgozások nem helyeztek semmi súlyt — csupán Mezey,

1) ki a csata nem egy homályos részletét tisztázta, emliti fel ezt az ütközet kimenetelére döntő véletlen esélyt. A magukra hagyott s a vihartól sokat szenvedett jancsárok valószinüleg belátták, hogy hadállásukat meg nem tarthatják és azért önként feladták. A visszavonulás *) »A szent-gotthárdi csata« Katholikus Szemle 1894.