Rezsőfy György szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet évi jelentése 1880

DALLOS József: Adalékok az ó-héber dalköltészethez

— 52 — s még inkább a versszakok végén. A zene ugyanis az éneket többnyire halkan s gyengéden kisérte ; a kiséret azon- ^ ban gyakran erőteljesebb huiláiniást is vőn a dal folya mában, a mit mindenesetre egy külön zenei jellel kellett értésül adni ugy az ütemadásban, mint magában a dal szövegében ; e czélra szolgált az utóbbiban a ílbp, a mely tehát sem nyugpontot (pausa) — mint némelyek akarják — nem jelentett, s nem arra való volt, hogy egyik-másik versszak végét. külsőleg is feltűnőbbé tegye.

4

5 Ha fontolóra veszszük az ősrégi héber zenének kezdetleges állapotát, alaposan feltehető, hogy a tárgyait négy rövidke zenei műkifejezés bőven pótolta a legszükségesebbet, zsinórmértékül elég volt. Egészen máskép áll a dolog a római zeneművészetben. Ama néhány szó kifejezte a) azt. hogy valamely dal templom-zenére alkalmas, sőt hogy már tényleg birja is és mióta a zenei kiséretet; b) azi, hogy az éneket minő dallam szerint kell énekelni és c). hogy az esetleges vagy szükséges zenekíséret minő formában, lágyabb vagy erősebb menetekben, magasan vagy tompán váltakozzék. Ennyi az egész, a mit az ó héber zenére! s a különféle dalok éneklési módjairól hozzávetőleg mondhatni , a kulcs, melynek segélyével a zenei birodalom apróbb árnyalataiba behatolhatnánk, rég elveszett; a íorditók itt ott csak homályosan sejtik az előforduló műkitejezések valódi értelmét (igen sokszor elíerditik). s miután a levita iskola is osak szóhagyományképen örökítette mű vészetét századról századra, nem csodálkozhatunk azon. ha a zenei árnyalatok emléke időről időre mindjobban halványult sőt a későbbi korban egészen elenyészett. > 45 A LXX. n^h-t rendesen 0«Xua-val forditja L. AuT j".' gusti Handbuch der christ. Archäologie 2. k 81. és 124. 1.