Gálig Zoltán (szerk.): Az expresszionizmus után. Új tárgyiasság és új klasszicizmus a magyar művészetben - Szombathelyi Képtár Katalógusai 27. (Szombathely, 1992)
Georg SCHOLZ: Kaktuszos csendélet 1925. Újdonság a növények ábrázolásán belül a cserepes virág, a kaktuszfélék megjelenése. Mindez arra utal, hogy a posztexpresszionizmus a szabadon burjánzó, a természetben meglevő helyett a szobai körülmények között életképes, lényegében mesterséges természetet kedveli. Az élettelen tárgyak között ha megjelenik egy bábu, az az élet illúzióját csempészi be, de ez természetesen kétértelmű játék. Éppen ilyen kétértelmű, amikor családi fénykép van a tárgyak társaságában. Mindenesetre figyelmeztet a festett és fényképezett világ közötti lehetséges konfliktusra. És a háttérben ott dolgozik maga az eleven valóság... Itália Annak ellenére, hogy a posztexpresszionizmus összeurópai jelenségként értékelhető, az egyidejű itáliai festészet tudatosan és tudattalanul egyre távolabb került a németektől. Az új fejezet a 20-as évektől íródik, amikor Münchenben Hans Goltz galériás jóvoltából a német festők előbb a Valori Plastici folyóirat, majd egy kiállítás révén megismerkednek a pittura metafisica-val.7 Míg az irányzat képviselői (de Chirico, Cárrá, Morandi, Savinio) hátat fordítanak saját tízes évekbeli stílusuknak, az igazi folytatók a németek. Itália számára a húszas évek meghatározója a Novecento Italiano néven együtt kiállító művészek tevékenysége. Stílusában heterogén, esztétikájában egységesebb csoport, amelynek tagjai között megtalálhatók a posztimpresszionista hagyományok folytatói (Filippo de Pisis), a német új tárgyiassághoz közel állók (Malerba, Oppi, Dudreville). A csoport esztétikájának meghatározói pedig Carlo Cárrá, de Chirico, akik Sofficivel együtt az északi művészet alacsonyabbrendűségét hirdetik. A konkrétumot tisztelő német gyakorlattal szemben a mítosz, harmónia keresés hatja át művészetüket. A múlt mélyebb átérzése a klasszikához, a felületesebb megközelítés a neoklasszicizmushoz vezet.8 Az új tárgyias alkotáson a lényeg a képen belül van, a novecentós festményen a festett valóságon túl, a képzelt valóság is a mű része. Az itáliai festmények részletben, motívumban szegényesek. Ezek többsége idézet a klasszikus művészetből: szobor, oszloptöredék, épület, maszk, lovak, azaz a konkrét tértől és időtől független tárgyak, jelképek. Kevés az akció, inkább az állapotszerűség, a várakozás, az elvágyódás jellemző. A mindennapok valósága helyett a teremtett világ a képek rendező ereje. A német művészetre az ember - bábu ember-gépember hasonlat érvényes, az 10
