Farkas Csilla (szerk.): Időcsiga = Zeitschnecke. Újabb eredmények Vas megye őskorának kutatásában. Neue Forschungsergebnisse zur Vorgeschichte vom Komitat Vas (Szombathely, 2011)

Sümegi Pál: A vasi táj környezettörténete a jégkor végétől a császárkorig

A vaskor kezdetén, a Hallstattkultúra megjelenésével a bronzkor végén megfigyelt tendenciák tovább folytatódtak, és ebből arra következtethetünk, hogy a társadalom vagyoni tagozódása fokozódhatott a bronzkorhoz képest. A késő bronzkorban kialakult, több ezer km

2 kiterjedésű, szinte megye nagyságú területeket ellenőrző, az ott élő népek sorsát, tevékenységét meghatározó és megszervező centrumok, erődített települések (Velem) mellett új centrumok (Vaskeresztes, Sopron-Krautacker, Sopron-Burgstall) emelkedtek fel, mégpedig egyértelműen az új fém, a vas kinyeréséhez és feldolgozásához kapcsolódóan. A régi központok társadalmi és gazdasági funkcióját átvevő kora vaskori centrumok egyértelműen ott alakultak ki, ahol a vasérc bányászatának (Vashegy és környéke, a mai Burgenland keleti része) és helyi fára, fából (elsősorban bükkfából és gyertyánfából) készült faszénre alapozódott kohászatnak a lehetősége jelen volt. Környezettörténeti szempontból a legjelentősebb változás a vaskor kezdetén, hogy az egyik leghűvösebb és legcsapadékosabb éghajlati fázis rajzolódik ki ekkor, és ez az éghajlati hatás különösen a nyugat-magyarországi, közte a vasi területeken jelentkezik markánsan. Az emberi hatások nem növekedtek meg számottevően, ebből arra következtethetünk, hogy az új fém megjelenése még nem vált tömegessé, és nem épült be a mezőgazdasági tevékenységbe, hanem elsősorban az arisztokrácia, a katonai vezető réteg és a kézművesek kiváltsága volt még ennek a fémnek a használata. A napjainkhoz képest mintegy 50-100 mm/év csapadéktöbblet és az átlagos évi középhőmérsékletnek a 0,5 °C-os csökkenése nyomán felgyorsult a tőzegképződés és az elmocsarasodás, és ezen változások hatására több vízparti települést elhagytak ebben a periódusban, és a magasabb térszínek felé mozdult el a tájhasználat. így a vízparti területeken újra erdősülés indult meg, és elsősorban a kohászat szempontjából is kiemelkedő jelentőségű bükkés gyertyánfák, valamint a magasabb talajvízállású területeket kedvelő nyír- és égerfák indultak terjedésnek. Ezek a folyamatok világosan felismerhetőek például a velemi területen, ahol a hegylábi égerláp és az Arany-patak fúrásmintái bizonyítják, hogy a kora vaskori égerfákkal jellemezhető ligeterdők terjedése mellett a bronzkor végi rétek és művelt területek elmocsarasodtak, és vízi, vízparti növények kolonizáltak az egykori kaszálókon. A kedvezőtlen éghajlati hatások, a térben izoláltabb mezőgazdasági termelés ellenére a kora vaskori élelmiszertermelés legalább olyan sokszínű volt, mint a késő bronzkori, és kiemelkedő jelentőségű, hogy több luxuscikk, köztük a borszőlő és a szőlő (Sopron-Krautacker, Sopron-Burgstall régészeti lelőhelyek, Osli és Sopron-Kistómalom tőzegláp) is megjelent ebben a horizontban a nyugatmagyarországi térségben. Ezen kívül a termesztett növények közül az árpa, az egyszemű búza (alakor), a tönké búza, a kenyérbúza, a tönkölybúza, a zöldborsó, a mezei borsó, a cirok, a köles, a len, a lencse, a rozs, a takarmány bükköny, zab és csont209