Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN úgy, hogy a ház szerkezete ott sem változott meg. A ház istálló része a gazda, azaz a férfi, a lakórésze a háziasszony hatásköréhez tartozott. A lakáskultúra fogalma alatt nemcsak a bútorzatot, annak használatát, hanem a bentlakás törvényeit is értem. A háziasszony szabta meg az étkezés rendjét, és neki volt egyedül joga a konyhához, azaz a főzéshez. „Amikor a kamrába ment át, adta ki kezéből a főzőkanalat" — mondták. A dél-burgenlandi tájon belül kivétel nélkül „szabad konyha" volt, amelynek legfontosabb részét a tűzpad képezte. Ebből ment át egy fűtőnyílás a szobabeli kemencéhez. Az alsóőri büntetőjegyzőkönyvek bizonyítják, hogy már a 19. század első felében hatósági rendeletek igyekeztek a szabad konyha veszélyeit megszüntetni. A konyha fölött nem volt mennyezet, a füst szabadon ment át a szalmatetős padlásra, de a pitvar felé is az udvarra. Csak egy, a pitvar mennyezetének a konyha felöli peremén beépített vastag gerenda (a III. tábla 1. ábráján szaggatott vonallal jelzett) nyúlott le. A magyar törvényhozás előírta, hogy a szabadkémény fölé építsenek „boltot", azaz olyan füstfogó berendezést, amely a padlástüzet megakadályozza. Amikor ez megvalósult, a konyha és a pitvar közé egy falat építettek, a szabadkonyha elnevezés helyébe pedig a „füstös konyha" jött. A konyha nemcsak a háziasszonyi méltóság központja volt, hanem a boszorkányhittel kapcsolatosan is nagy szerepet játszott. Ugyanakkor az is természetes, hogy a főzőedények a tűzpadhoz alkalmazkodtak: az szabta meg, mit lehet használni. Amikor a huszadik század elején a tűzhely megváltozott, csökkent a fazekasok jelentősége, és a gyáripar vezetett be új főzőedényeket. A pitvaron keresztül tértek be a ház lakórészébe. Ide mindenki bejöhetett, de ha valaki nemkívánatos személy volt, itt mondta meg neki a házigazda: „az én házamba nem jön be!". A pitvarajtó, gyakran csak a küszöb, mágikus védelemre is szolgált. Ennek sarkaira öntötték a szenes vizet, amikor a megrontott gyereket, de felnőttet is, már lemosták, hogy a rontó erő vegye át a betegséget. A család minden tagja számára a szoba volt a legfontosabb helyiség, amely belső képe 1880 óta háromszoros alakuláson ment át. A bútorzat úgy volt felállítva, hogy a helyiség közepe szabad maradjon, mert ez - főleg a téli időben - munkahely is volt. Ágy, sarokpad, asztal, székek, a ládák és a konyhából fűtött kemence képezték a berendezést. A mozgatható bútordarabok magassága 1880 körül sohasem ért az ablakpárkány fölé (lásd: Nr. 1.). Ekkor már minden darab az asztalos kezéből került ki. 1900 körül a szoba közepe még mindig szabad maradt, de megváltozott a bútor. A festett láda itt rövid ideig tartó divatja megszűnt, helyét a sublót (magyarul ritkán fiókosldddnak is nevezik), foglalta el, ez került a két, utcára néző ablak közé. Ez már magasabb volt, mint az ablakdeszka, de nem jelentett lényeges változást (lásd: Nr. 2.). 28