Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN most számunkra az a fontos, hogy ő kizárólag mesét és trufát mondott el úgy, hogy művészi képessége az előadottat élővé tette. Ausztria területéről eddig ő mondott el legtöbb mesét, amit mindig trufákkal egészített ki. Egyetlen hiedelemmondát sem hallottam tőle akkor sem, amikor ezekre kérdeztem rá. Meséit állandó hallgatói már kívülről ismerték, mégis újra és újra igényelték. A későbbiek során, amikor mélyebben összebarátkoztunk, négyszemközt is beszélgettünk egymással, és kísérletképpen kértem, hogy egyik-másik meséjét mondja el csak egyedül nekem. Az esemény lényegében azonos maradt, de megváltoztatta szókincsét, mert az „úrnak" mesélt, és a hallgatói számára természetes jelenségeket - arra gondolva, hogy ilyen magamfajta városi ember ezeket nem ismeri - igyekezett megmagyarázni. Ilyen próbálkozásaim során a mesét nem adta elő, hanem oktatóan felmondta. Meseanyaga egy részét a hajdani helyi szegényház kiöregedett munkáslakóitól hallotta gyerekkorában. Ezek - aktív életükben - többnyelvű vándormunkások voltak, akik személyes meseanyagukat a munkásszállások többnyelvű lakóitól vették át és sajátjukat is ott adták tovább. Később a komáromi fogatolt tüzérségnél lett továbbszolgáló, ahol az éjszakai istállószolgálat ideje alatt német és horvát anyanyelvű bajtársaival meséit kicserélte. (A mesevándorlás útját még ma is csak hiányosan ismerjük, és talán ezért nemzetiesítjük őket a mesemondó anyanyelve szerint!) Karl Haiding, az osztrák mesekutatás egyik legaktívabb személyisége, hosszú évek során végzett Burgenlandban mesekutatást. О csak németül tudott, és tudatosan a németet kereste. Amit német nyelven mondtak el neki, az német lett. A magyar nyelvű majorból a faluba beköltözött cselédember új közösségében természetesen németül beszélt, és meséjét is ezen a nyelven mondta el. Haiding a felvett anyagát a Grimm-gyűjtemény alapján határozta meg, és az egyes darabokat azokkal azonosította. Amikor a nagyrészt még nem közölt gyűjteményemet rendelkezésére bocsátottam, gondolkodóba esett, és nem sokkal halála előtt említette meg, milyen fontos lenne mindkettőnk anyagát közösen kiértékelni. Haiding megváltozott álláspontja szakszerűbb volt, mint azé a neves horvát mesekutatónőé, aki a „Die Volksmärchen der Magyaren im südlichen Burgenland" című könyvem megjelenése után - horvát neve miatt - Ribaricsot horvátnak azonosította, és így meséi is horvátok lettek szerinte. Annyiból én is helyesbítek, hogy ma könyvem címe másképpen hangzana: „ Die Volksmärchen bei den Magyaren..." lenne. Annak idején a másik két nyelvcsoport anyagát még nem ismertem. Gyűjteményes kötetekben legtöbbször nem vagyunk tekintettel arra, hogy a mese, a hiedelemmonda, általában az elbeszélésanyag férfiaktól vagy nők24