Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. 4. A közép- és dél-burgenlandi kistáji egységek nagyrészt „nyelvsziget" falvakból tevődnek össze, függetlenül a hivatalos nyelvcsoporttól, a „falunyelv" a döntő fontosságú. Amikor az osztrák hatóságok az iskolai oktatásban be akarták vezetni az irodalmi horvát nyelvet, elsősorban a horvát anyanyelvű falvak lakói tiltakoztak ellene, mondván, hogy „ a mi falunkban másként beszélünk". A három egymás mellett fekvő magyar anyanyelvű község mindegyikében más a dialektus. Ugyanez vonatkozik a német anyanyelvű községekre is. Amikor a dél-burgenlandi magyarok nyelvét szó szerinti értelemben véve - megtanultam, jöttem rá arra, hogy a középburgenlandi Közép- és Felsőpulyán ismét más magyar nyelvet beszélnek. Mivel a német és a horvát nyelvet már korábban ismertem, a kezdeti nehézségek után lehetségessé vált a falvak lakóival anyanyelvükön beszélni. Ennek elsősorban az elbeszélés kutatásnál volt nagy jelentősége. A háromnyelvűségre építve nem egy nyelvcsoporton belül kutattam, magnetofonom az elbeszéltet az elbeszélő anyanyelvén rögzítette úgy, hogy senkit sem kényszerítettem elbeszélésre. Azt igyekeztem rögzíteni, amit a faluközösségek tagjai közös szórakozásaik során egymásnak mondtak el. E módszerrel sikerült az általános, az élő elbeszélésanyagot megismernem, és csak később tettem fel kiegészítő kérdéseket. Hangsúlyoznom kell, hogy kutatásaim során nem meseanyagot kutattam, hanem az elbeszélés kultúrát igyekeztem megismerni, vagyis azt, ami a közösségen belül élők kommunikációkultúrájához tartozik. Természetesen találkoztam néhány mesemondó személyiséggel is, akiknek az anyagát szintén úgy igyekeztem rögzíteni, hogy nem nekem, hanem az állandó hallgatóiknak adták elő. Szándékosan használom az „előadás" kifejezést. Egy-egy meseszöveget „felmondani" sokan tudtak, de ezek sohasem számítottak a közösségen belül mesemondónak. Engem az egyes korosztályok tagjain élő, aktív kultúrája érdekelt úgy, hogy - éppen az elbeszélés kultúrában — igyekeztem az elbeszélő személyiségét megismerni, és azt is, miért van éppen neki ezen a téren tekintélye akkor, ha ugyanazt az anyagot mások is hasonló módon ismerik. Ezt a középpulyai (Mittelpullendorf) Ribarics János magyar nyelvű mesemondónál tapasztaltam első esetben. Rajta keresztül lettem - az elbeszélés kutatás mellett - „akaratlanul" mesekutató is. A helyi plébános értesített, hogy falujában egy „örökké hazudozó ember" van. Ekkor már tudtam Mura vidéki kutatásaimból, hogy a mesemondót a lakosság többsége - akiket a mese nem érdekel, azt csak időlopásnak tekintik - hazudozónak nevezi. Ribarics Jánoshoz egy kora délután bejelentés nélkül, ismeretlenül toppantam be akkor, amikor ő konyhájában a hasonszőrű öregeknek mesélt. Nem kérdezte, ki vagyok, mi vagyok. Csak annyiban vette tudomásul jelenlétemet, hogy mondta: üljek le, hallgassam én is. Az sem zavarta, amikor magnómat bekapcsoltam. Mesemondó stílusát az „Aranymadárban" leírtam. Itt 23