Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN színű piros tojást rakták a csokoládék mellé. Meg kell említeni, hogy Bába Róza néni a hetvenes évek vége felé, a helyi plébános bíztatására „tojásíró kurzust" csinált a fiatalasszonyok részére. Néhányan meg is tanulták, de mégsem csinálták tovább. Ma a hímes tojás itt is a múlthoz. Az egyszínűre, leginkább pirosra festett húsvéti tojás általános volt, a hímzés is élt a századfordulóig. Később csak az említett két horvát és két magyar nyelvű faluban maradt meg, hogy aztán az anyagi helyzet és a társadalmi változások következtében itt is megszűnjék. 1961 és 1965 között az akkor élő három generáció életéből merítve tudtam megismerni a változásokat. Már ekkor is világossá vált, hogy minden generáció változtatott valamit, de úgy, hogy a festett, esetleg írott tojás még jelentős maradt. Burgenland déli részén később álltak be a változások, mint az északiban, ahol a kispolgári hatás erősebb volt, a parasztság pedig már korábban áttért az árutermelő gazdálkodásra, mert Bécs közelebb volt, és a bécsújhelyi iparvidék lakói a friss terméket szívesen megfizették. A táj déli része, amelyet egyesek „hagyományőrzőnek" neveznének, anyagi helyzete miatt kényszerkonzervatív maradt, és csak akkor tudott ebből kimozdulni, amikor a kelet-ausztriai, kemény munkával ismét felépített gyáriparnak több munkásra volt szüksége; az első vendégmunkások a dél-burgenlandiak lettek. A rendszeres jövedelem civilizációs változást okozott, ami hamarosan a hagyományos kultúrára is kihatott, majd a fejlődés során a családszervezetet is megváltoztatta. A korábbi törpeparaszti parcellák egzisztenciális jelentősége megszűnt, az ingázó gyári munkássá vált emberek számára a gyáripar jelentette a mindennapi élet alapját, a föld már csak mellékjövedelemnek számított. Mindezek ellenére nem csökkent a lakosság száma, a közösség megmaradt, de már nem mint paraszti, hanem ingázó. Nemcsak a földhöz való viszony változott meg, hanem ennek következtében a szókincs, a hiedelemanyag, a lakáskultúra, a táplálkozás és a belső „íratlan" törvények is. Egy, az 1970-es évekig egyedül lehetséges, hagyományos alépítményű kultúra elvesztette jelentőségét, helyét egy újabb belső változás foglalta el, amelyben a régiből csak az maradt meg, ami használható volt. így pl. a rokonsági kapcsolatok, a vallási élettel kapcsolatos szokások többsége, az a két alapjelenség, amely nélkül közösségi élet nem lehetséges. Az előbbiekben említettem a szókincs, a hiedelemanyag és lakáskultúra változását. A következőkben ezekre térek ki. Nézzük meg elsőnek a szókincs megváltozását. 2. A „Zum bäuerlichen Gerätebestand im 19-20. Jahrundert" című könyvemben a stájerországi Weiz és a Balaton közötti térség mezőgazdasági és konyhaeszköz-anyagát vizsgáltam meg. A terület lakóinak 18