Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. tembe a polgári nyelv számára drasztikusnak ható trufákat, hogy miért írtam le hiedelemanyagukat, mit fognak róluk a többiek mondani. Amikor a burgenlandi majorok dolgozóinak elbeszéléskötete megjelent, nem voltak hajlandók az Őrség című egyesületi folyóiratban ismertetni, mert a cselédekhez semmi közük sincsen. (A magyar kultúrcsoport egyik vezetőjének szó szerinti véleménye.) Egy, már nem élő burgenlandi magyar kultúrapostol aláírására hallgatott ki a tartományi „Sicherheitsdirektion", azaz államvédelmi szervezet. Ez történt azért, mert kutatásaim eredményeként „csúfságra állítom" őket. (Szerencsémre a kihallgató tisztviselő nem értelmiségi, hanem értelmes ember volt, és azzal bocsátott el: ha újra nehézségek támadnak, forduljak hozzá.) Kétszer jelentettek fel veszélyes munkakerülés vádjával, mert állandó munkahely nélkül csak a falvakban csavargok és vallatom az embereket; talán kémkedek is.

1 Lehetségesnek tartom, hogy valaki a leírtakat humorosnak találja. Számomra ez nem azért tragikus, mert személyemet is érinti, hanem azért, mert az átélt burgenlandi nemzetikultúra-beli viszonyok érzésem szerint nemcsak az itten magyar és más nyelvű lakosságra, és nemcsak Burgenland területére érvényesek, hanem egész Közép-Európára és talán még fokozottabban Magyarországra; egyetlen szomszédos országban sincsen olyan sok nemzetiségi csoport, mint itt. Számomra hiányzik a nyelven felülemelkedő, összehasonlító kultúrakutatás. Ez a jövőben még sok nehézséget okozhat. Viski Károly, áldott emlékű professzorom jut eszembe, aki 1943-ban egy egyhetes Olt-völgyi gyalogtúrára hívott meg, és Arany János-i bölcsességgel mondta el a szakmával kapcsolatos kételyeit. Arról beszélt, hogy mi igencsak kelet felé fordultunk, és nem vesszük észre, mennyire Európa szerves része lettünk. Hogy az Olt-völgyi székely és román ugyanabban az alapkultúrában él, csak a vallás és a nyelv választja el őket egymástól, de a székelyek is megkülönböztetik egymást a vallás szerint. Hogy meg kellene egyszer azt is nézni, milyenek a nyugati kapcsolatok, behatások. A néhány finnugor szó ellenére is kissé kételkedett a magyar halászat egyoldalú keleti ősiségéről. Akkor még nem gondoltam, hogy a balatoni halászbokor kérdését én fogom a felső-ausztriai Mondsee partján megoldani, és választ adni arra, mennyire hatott a középkori bencés halászati szervezet Magyarországon is. Azóta összegyűjtöttem a 14—15. századi ausztriai és bajorországi halászati szabályzatokat és eszközanyagot. Mind azt látszik bizonyítani, hogy az az ősi magyar halászeszközanyag, amit a 19. század végén, a 20. század elején csodálatos áldozatkészséggel felkutattak, és amelynek eredetét majdnem kizárólag kelet felé keresték, a középkorban már tőlünk nyugatra megvolt. (Az anyag együtt van, csak meg kellene írni. Marad-e rá idő?) Abbeli kételyeit is kifejtette, hogy szakmánk kizárólagos paraszt13