Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. Aki csak egyszer látta a mondsee-i múzeumban a nagy húzóhálót, bizonyára egyetért velem abban, hogy ezt az eszközt csak munkát megosztó formában, szervezetten lehetett kezelni. Számomra tévesnek tűnik az, hogy a hasonló hálós halászat szervezett munkaközösségében etnogenetikai sajátosságot lássak, mint amilyen felfogásra még később példákat fogok bemutatni. A gyalom mellett több más eszközt, mely akkoriban alkalmazásban volt, ilyen szempontból nem lehet megvizsgálni. Az egyes eszközöket a halászati rendszabályok pontosan előírták, másokat - névvel nevezettek - pedig tiltottak voltak. Ez tehát a földesurak gazdaságilag motivált akarata volt, mely azt határozta meg, hogy egy eszközt tradicionálisan milyen hosszú ideig „nach alt Herkommen" (régi szokás szerint) használtak. A földesurak a halászati rendeletekben világosan kikötötték a maguk és utódaik számára, hogy „diese Ordnung zu mindem und zu meren oder gar abzuthunn, wie das jederzayt unser jedes Notdurfft erfordern" (ezt a rendelkezést enyhítsék, valamint gyarapítsák, vagy egyáltalán úgy intézzék, mint a mindenkori szükségleteink azt megkívánnák.). Egy halásznak sem volt szabad egy más halászszerszámot a saját részére vezetni, illetve ügyeltek arra, hogy más minden halásznak hasonló halászszerszáma legyen. Még a hálószemek szélességét is - a halivadék védelme érdekében - szabályozták. Az 1544-es halászati rendelet függelékében „einer jeden Segen zugehörige Bretl und Mass der Maschen gemalt und verzaichnet" az egyik hálót a hozzátartozó deszkával és a hurok méretével lerajzolták és lejegyezték, sőt a halászokat a hálók elkészítésére vonatkozóan utasításokkal látták el: „dass eine jede Mäsch ein stricken wiefach über jedes Bretl gemacht, und allso gleich noch ainsten so weit wirdet, als das Bretl an ime selbst ist. (Minden hurkot kétszer kell a deszkán hurkolni, tehát hasonlóan.) A földesurak tehát előírták az eszközöket, de azokat nem bocsátották rendelkezésre, hanem a halászoknak lehetőséget biztosítottak arra, hogy azokat maguk állíthassák elő. Ezért minden halásznak volt szántóföldje is, mely nem csak táplálékot biztosított, hanem a hálóhoz szükséges kendert is innen nyerte. A halászház, egyszerre lakás és műhely, a halász feltétlenül szükséges felszerelését egészítette ki. A halászok gyakorlati tapasztalatból ismerték - de a földesurak is - a halászterületük minden olyan helyét, ahol a halászat a legnagyobb eredményre vezetett. Ezeken a helyeken visszatérően dolgoztak a gyalommal, és ezeket a helyeket minden Mondsee melletti halász mint „tanyákat" ismerte, és mindegyiknek meg volt a saját neve. Ma 35 ilyen „tanyát" ismerünk név szerint; ezeket a mellékelt térkép ismerteti. Mint ahogy a térképről részben kiderül, egy szagéna területen több tanya létezett. A víznek, mint ismeretes, nincs mesterségesen felállított látható határa,

7 és ezeknek a tanyáknak az ismerete halászjogi jelentőséggel bírt. A tanya neve alapján minden halász tudta, hogy melyik tanya melyik halászhoz tartozik. Egymás tanyájába belépni, egyet jelentett a hálójo125