Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN és Selmecbányát kivéve kézben tartják az e célra létrehozott kis manufaktúrákat, valójában néhány főt foglalkoztató céhen kívüli műhelyeket. Nem véletlen, hogy üzemeik jelentős zsidóságot tömörítő településeken találhatók, hiszen 1851-ben Fényes Elek adatai szerint Vasváron 55, Körmenden 480, Bonyhádon 1.563, Pápán pedig 2.714 izraelita él. Az a tény, hogy a pipakészítők kereskedéssel is foglalkoztak, Körmend mezőváros tanácsi és bírói jegyzőkönyveinek hitelügyleteket tárgyaló adatai is tükrözik. A központok kialakításához előnyös lehetett a jó minőségű, hőálló agyaglelőhelyek közelsége is, amit a kerámiakészítő központokhoz való közelségük - Holies, Batiz, Pápa, Városlőd - is bizonyít. De a Vas megye földrajzi neveit összefoglaló kötetben Körmend északi határában is megtalálható a korábbi Sárpástya helynevet kiszorítva a pipaföld elnevezés (Balogh 1982, Körmend 191. sz. 443. p.), ami a közeli téglagyári agyaggödrök szomszédságában volt, így feltételezhetően kitermelőhelyet jelent. Tanulságként kell belátnunk, hogy az alkalmazott régészeti technikák nem elegendők az agyagpipák földbe kerülésének évtizednyi pontossággal való kormegállapítására, mivel a használati edények, fémleletek, majolika, hutaüveg töredékek típusairól, legkorábbi előfordulási idejükről kevés ismeretünk van, a pénzérmék datálási ereje pedig a feltöltés jelleg miatt csekélynek mondható. A történeti, statisztikai, irodalmi és levéltári források együttes vizsgálata azonban bizonyossá teszi, hogy Körmenden legkorábban 1823-ban jelenhettek meg a Nyitráról és Szeredről letelepedett mesterek, s az anyakönyvi adatok tanúsága szerint halálukig, legfeljebb az 1860-as évekig működhettek. A soproni iparkamara jelentése ismeretében biztosra vehetjük, hogy 1876-ban e foglalkozási ág már megszűnt. A tágabb környezetben csupán Pápa, távolabb pedig Debrecen és a típusnév adó Selmecbánya élte túl ezt az időszakot. A kialakult nagy manufaktúrák árnyékában működő kis műhelyek - Körmend, Vasvár, Bonyhád - a piacokat egyes szerzők szerint leányvállalatként, a mi értelmezésünkben pedig hamisító műhelyekként tudták megtartani. Hogy a tanulmányozott pipák közül mely darabok tarthatók valódinak, azaz a név bepecsételés tulajdonosának termékeként, azt teljes biztonsággal nem tudhatjuk, mivel nem ismerjük a XIX. század első felében működő központok - Selmec, Theresienfeld, Trausdorf, Pápa - eredeti választékát, csak a bepecsételések rendszeréből sejthetjük, hogy kortársaik az előképekhez igazodhattak, de erre is hozható ellenpélda. A térbeni és időbeni párhuzamosságok feltételezhetően annak köszönhetők, hogy a cseréppipa gyártók a formakészítő műhelyektől azonos mintákat kaphattak, vagy egymás közt adták-vették, esetleg hagyatékként megszerezve gátlás nélkül saját céljaiknak alárendelve használták tovább azokat. 54