Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN nélküli kalmárként írtak össze. Mivel a zsidó családok közül e korban csupán egy viselte Körmenden a Fürst nevet, így joggal tételezhetem fel, hogy az ő névbélyegzőjével ellátott pipatöredékeket találtam mindkét körmendi lelőhelyen. Salomon Fürst kereskedői mivoltát azonban megingatja az a három évvel későbbi adat, mely szerint 1831-ben két forint adó megfizetésére kötelezve kézművességből él kilenctagú családjával, melybe feleségén, három gyermekén kívül két szolgája és két szolgálólánya is beletartozik. A zsidóösszeírás csupán a családfő nevét közli és azt, hogy opifices, azaz kézműves, mely tevékenység után adózni köteles. Azt viszont már nem tudhatjuk meg, hogy milyen mesterséget űz, csak feltételezhetjük, hogy ez a pipakészítéssel azonos. Más példák azt mutatják, hogy az ellentmondás feloldható. Rechnitzer József maráci születésű pipást 18501852 között az úti levelek láttamozási jegyzőkönyvében hol kézművesnek, hol pedig kereskedőnek tüntetik fel attól függően, hogy az adott időpontban mit tevékenykedik. így azt gondoljuk, hogy valójában kettős foglalkozást űz, mint Fürst Salomon, azaz egy időben kézművességgel - pipakészítéssel és kereskedéssel is foglalkozik. A Hirsch név beazonosítása azonban komoly gondot jelent. A mindössze egyetlen egy kis fekete, jellegtelen pipatöredéken olvasható bepecsételés minden kétséget kizárólag körmendi pipakészítőt, esetleg vállalkozót takar. Hiszen a márkanév alatt nem kell feltétlenül a közvetlen gyártót sejtenünk. A Kismarton közelében lévő Esterházy birtokon 18381860 között működött trauersdorfi (darázsfalvi) „pipagyár" tulajdonosa - aki eredetileg paszományos mesterként kereste kenyerét. Franz Brunner neve gyakran előfordul az agyagpipákon, holott ő csupán a tőkét adja, a termelést a megbízott „főműnök" Alexander Puff irányítja, akinek egyébként szintén ismerjük pipákon lévő névbélyegét. Az alkalmazottak közül azonban senkinek sincs joga nevét beütni sem itt, sem a pápai „pipagyárban", melynek teljes alkalmazotti névsorát ismerjük 1848-ból. Ezért van az, hogy a gyáralapító Slesinger Lipót és Neuman Fülöp nevén kívül e korszakból származó agyagpipákon mások névbéiyegzöjével nem találkozunk. Kis műhely esetében viszont a mester neve és telephelye rákerülhet a késztermékre, de a gyakorlatban ez sem általános, mint ahogy azt éppen Körmend esetében tapasztalhattuk. A körmendi zsidóösszeírások közül az 1809, 1817 évi kézműveseket is kimutató - jegyzékben a Hirsch családnév nem szerepel. 1831-ben Joannes Herss nevezetű kézművest találunk ugyan, de sem a házassági, sem pedig a halotti anyakönyvben nem leltük fel sem az ő, sem pedig családtagjainak adatait, pedig tudjuk, hogy két fia és három leánya is volt, akik az idők folyamán minden bizonnyal házasságot is kötöttek. Ezért feltételezem, hogy éppen úgy, mint csak az 1828-as összeírásban jelen lévő - télen legény nélkül dolgozó - Szicsek János pipakészítő néhány év leforgása után elhagyta Körmendet, vagy idegenben elhunyva máshol temették el. Rajta kívül Hirsch Lipót sachtert (metsző) vehetjük számba, de mestersége kizárja azt, hogy kézművességgel foglalkozzon. Utoljára Joseph Hirsch kerülhet szóba. Róla sem tudunk többet annál, mint hogy Körmenden 44