Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)
P. Hajmási Erika: Kályhacsempék Vas megyéből
477. Táblás kályha a Vas megyei szlovéneknél Jankó János nyomán (ferde szélt) húz - ezt is vinklivel jelöli be -, és keretlécek segítségével késsel vágja le. Ha le van szélezve, egy kicsit száradni hagyja. Ezután keretet készít, gipszet kever, és a gipszet az agyagra ráönti. Pár óra alatt a gipsz megszárad, és ezzel készen van a sima csempe vagy sarokforma. Ezután a kályhás csinál agyagból egy „stokkot" (agyagtömb), kiméri, hogy hány piát (lapot) tud kivenni belóle, két lécet tesz mellé és oly vastagra vágja, amilyenre akarja. Majd darabokra vágja, olyan nagyokra, mint amekkora a minta. Az agyagdarabokat egyenként ráhelyezi a mintára, a kezével erőteljesen rányomja. A felesleges agyagot fakéssel vagy vaskéssel levágja. A formában levő agyagot, amit bepréselt, „kiluftolja", mert muszáj, hogy levegő keletkezzen alatta. Ha nincs alatta levegő, nem jön ki a formából. A „luftolást" egy agyagcsomóval csinálja. Ráütöget vele a mintán levő agyagra: az agyag ráragad a „luftoló" agyagra és visszaesik. Ezután már nem ragad bele az agyag a mintába. A „luftolás" után ragasztja rá a csempére a kész „sticniket". A „sticni" a csempe belső része, ami a csempék összerakásához szükséges. Az egyenes „sticniket" késsel vágja a kész agyagból, a mintás csempéhez mintás „sticniket" készít. A mintákat és a „sticniket" külön készíti el és formálja ki kézzel, vagy kisebb-nagyobb formázó szerszámokkal. Például egy kis csillagmintát agyagból kiformáz, késsel kivagdossa, utána gipsszel kiönti. A kést állandóan vizezi, meg a kezét is, hogy ne ragadjon. A „sticnik" és a minták ráragasztása után fölemeli a formát, odaviszi a tartó deszkához, és a mintát kifordítja. Ezzel kész a csempe, vagy a sarok. A díszítés lehet domború és bemélyített: különféle kisebb-nagyobb szerszámokkal vagy bemélyíti az agyagot, vagy kis formákat ragaszt rá és a minták eszerint alakulnak. Simításnál használják a sarkozó vasat, a gömbölyű simítófát, a párkányszélező fákat (többféle van: középső, felső, alsó talapzathoz stb.), továbbá a szögletes és gömbölyű mélyítő fákat, a keretfákat, a csíkozó fákat. A vágókéssel a lapokat vágják, az úgynevezett faragókést pedig a kályharakásnál használják (Dömötör Sándor: A kályhacserép készítése és szerszámai. Kőszeg, 1950. SNA K-83). A kályhacsempék és kályhaszemek egyrészt készülhettek teljesen mázatlanul, másrészt mázasán. Amennyiben ólommázzal díszítettek, „zsengélés" előtt az ólommáz alá engobe-bal aláfesthettek, de a karcolt, rátétes, vagy préselt díszeket is az első égetés előtt végezték. Miután bevonták mázzal, másodszor is kiégették. Az ólommázzal ellentétben az ónmáz, melyet a habán fazekasok használtak, fedőmáz volt, így a máz alatti minták kivehetetlenek voltak. „Az ónmáz takaró jellege következtében alkalmatlan plasztikai finomságok kifejezésére. így az ónmázas technikával a fazekasnak el kell tekintenie a plasztikai finomságoktól, s csak olyat ábrázolhat, mely erősen kiemelkedik a síkból. Itt a domború és homorú felületek átmenet nélkül vagy csekély átmenettel mennek egymásba." (KATONA 1983:60) A fehér ónmázra festhettek. A többszín mázas kályhák készítése a habánokhoz köthető. A kályhaszemekből és kályhacsempékből felépített kályhákat 246
