Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Nagy Zoltán: Népművészet céhtárgyakon és mesterműveken

meny a kovácsok létszámának folyamatos emelkedéséből következik, számuk az összes kézműves 10%-át teszi ki, majd minden faluban akad mesterük. Bőr- és bőrfeldolgozó ipar képviselői közül az ősibb lábbelikészítólc a vargák (esetenként saruvargák), illetve a „suszterek"cipészek-németvargák a XVIII. században népes tábort alkotva 20, míg 1817-ben 19 céhbe tömörültek 6l2 mestert foglalkoztatva. 1828-ban ez a szám mindössze 120!, ami azt jelenti, hogy a mezővárosi adóösszeírásokban négyötödüket nem írták össze valamilyen ok folytán. Talán azért, amiért a csizmadiákat, takácsokat sem, mivel elsősorban földműveléssel foglalkoztak, s csak a mezőgazdasági munkák megszűntével, téli időben gyakorolták mesterségüket, hogy az országos vásárokra elegendő lábbelit tudjanak készíteni. Foglalkozásuk jó néhányuknál minden bizonnyal jövedelempótló jellegű lehetett. Az eredeti forrásokban a csekély számban összeírtak 10-50%-a a megjegyzések szerint is csak néha, vagy csak télen dolgozik (NÁDASDY 1982: 109). 1876-ban a század elején működőkkel csaknem azonos létszámban 685 mester készít immár városias viselethez cipőt, női cipellőt. A csizmadiák a XV. század végén, XVI. század elején megjelenő törökös lábbelidivat kielégítői. Magyarországon a legelterjedtebb és legnagyobb létszámot képviselő mesterség a csizmadiáké volt. Jóval több mint 300 csizmadiacéhből Vasvármegyében 1762ben az erős városi divatot képviselő németvargák miatt csak 12, 1817-ben pedig 13 céhük volt akkor „csupán" 375 mesterrel, 1828-ban 167!, de a századvégi állapot 530 mesterrel növekvő tendenciát mutat. A vargákkal együtt 1215-en vannak a lábbelikészítők, akik a kézművesek 1/5-ét, 20%-át (!) teszik ki a gyáripari termékek megjelenése előtt. A ifmßro^ a XVI-XVII. században válnak ki az akkor általánosságban vargamesterségnek nevezett egységes bőrkikészítő és feldolgozó iparból, és kifejezetten bőrkikészítésre szakosodnak. Vasvármegyében 1762-ben és 1817-ben is három céhük volt, ahol hatvan mester dolgozott, számuk 1828-ban 29 - itt a zsidó bőrkikészítők és kereskedők adatai hiányoznak -, 1876-ban pedig 35 tímár mellett finombőr kikészítésére specializálódott 6 irhás, 1 kordován;^észi\.ő is. Szíjgyártóknak 11 ()2-hGn 1, 1817-ben 2 céhük volt, a mesterek száma 1817-ben 20, 1828-ban l6, 1876-ban 20 fő. Nem tartozott a gyakori mesterségek közé ugyanúgy, mint a nyereggyártók sem, kik a legrégebbi idők óta a városi iparosok közé tartoznak, de itt önálló céhet nem alkottak. 1828-ban legalább 8-an, 1876-ban hatszor többen, 49-en képviselik ezt az ősi mesterséget. Szűcsök, a díszes menték, ködmönök készítői mind a XVIII., mind a XIX. században 4 önálló céhet alkottak. Tagjaik száma 1817-ben 64, 1828-ban Œ. Meglepően azonos a számuk, az összeírásokban többnyire házas zsellérként számon tartott mesteremberek, akik egész évben műhelyükben dolgoznak - s talán így kerülnek hiánytalanul a lajstromokba. Ritka mesterség a kesztyűsöké, 1828-ban 1-et, 1876-ban kettőt találunk belőlük a megyében. 343. Ä pinkafői (ma: Pinkafeld, Ausztria) szücscéh pecsétje 1688. A száradó gereznák felett kiterjesztett szárnyú madár. SM 63.29.1 344. Magyar és német szíjgyártók céhpecsétje 1826. A korona felett leveles, virágos ág. SM 63.15.1 199