Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

jort, általában az avval szomszédos falut is. A gyáriparban vállaltak munkát, ahol ebben az időben munkaerőre volt szükség. Ők lettek az első „vendégmunkások". A hagyományos „béreskultúra" megszűnt. Az új életformában sok más jelenség mellett a korábbi hiedelmek számára sem maradt hely, úgy is mondhatnánk, hogy ezek az új életformában használhatatlanná váltak. Ugyanebben az időben igyekeztek a hatóságok a tagosítást végrehajtani. Ez döntő fontosságú volt. Az örökösödési törvények következtében egy ötholdas birtok gyakran 30-40 parcellából szétszórtan feküdt a határ különböző részein. Ilyen körülmények között a kisparaszti termelés nem volt életképes. Ahol a tagosítás késett, és ez történt Burgenland déli részén is, ott kényszerültek a kisparasztok az egyre fokozódó igényeket a gyáriparban vállalt munka jövedelméből kielégíteni. Ez nyelvkülönbség nélkül érte el a tájat, és a magyar nyelvű községekben is azt eredményezte hogy a kisparaszti gazdaságok száma erősen csökkent, illetve a tulajdonosok ingázó gyári munkások lettek. Ez azt jelenti, hogy ma a korábbi kisparaszti közösség tagjainak többsége nem a falun belüli földjétől függ, hanem a gyáripartól. Megszűnt az ember és a föld közötti szellemi kapcsolat. Nagyrészt megszűnt a korábbi háztáji állattenyésztés is. A kulturális fejlődés helyét egy civilizációs folyamat foglalta el. A mindennapi létalap biztosításához szükséges javak többségét nem önellátásból biztosítják, hanem élelmiszerüzletben vásárolják. Saját kertben termett gyümölcsöt, zöldséget, tojást, tejet, szárított tésztákat alig használnak. Ennek következtében a fűszerüzletek és a hentesek, pékek jövedelme megsokszorozódott. A falu egyre inkább csak lakóhellyé válik. A férfiak többsége hétfő hajnalban elhagyja otthonát és csak a hétvégén, pénteken este tér haza. A helyi kocsmák bevétele ugyan jelentőségteljesen emelkedett, de ugyanakkor visszafejlődött a családi és a szomszédsági kommunikáció, meggyöngült a rokonsági kapcsolatok ápolása is. Ez kihat az elbeszélő kultúrára. A tájon belül főleg futószalag munkára beállított üzemeket létesítettek, amelyekben elsősorban asszonyok kapnak munkát. Sok asszony ezekben az üzemekben vállal munkát és naponta ingázik munkahelyére. Ez azt jelenti, hogy az anya reggel korán hagyja el otthonát, gyerekei felügyelete nélkül kelnek fel, reggeliznek és térnek délután haza. Ennek következtében megszűnt az otthon anyától függő ritmusa, de az anya és gyerekei közötti rendszeres beszélgetés is. A falusi kis iskolák megszüntetése a központi iskolák túlzott centralizációjához vezetett, ami azt eredményezte, hogy a gyerekeknek a falu belső ökológiájához való kapcsolata megszakadt, nem nőnek bele a hagyományos közösségbe. A fenti megállapítások számunkra azért fontosak, mert a társadalmi és termelésbeli változások, továbbá a hatósági rendelkezések következtében nemcsak a korábbi hiedelemvilág jelentősége szűnt meg, hanem a hiedelemmondák továbbadási lehetőségei is beszűkültek. Ez nem jelenti azt, hogy ma már nem találhatunk hiedelemanyagot és hiedelemmondát. Ami fellelhető, az a kihaló idős generációnál rekedt meg és, mint egy korábbi életforma maradéka, nem jellemezheti a közösség élő kultúráját. Ezek ma már csak történelmi értékűek. Tudatosan különböztetem meg a hiedelmet a hiedelemmondától. Ez azok számára, akik nemcsak a jelenséget, hanem annak társadalmi kapcsolatait is kutatják, döntő fontosságúak. A több éves együttélés során, a megélt tapasztalatok 98