Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

alapján jöttem rá arra, hogy egy bizonyos koron belül csak azt tarthatjuk hiedelemnek, amiben a felkutatott időben bent élők hittek, ami nem a vallásukhoz, hanem hitükhöz tartozott. Ebben az értelemben elválasztom egymástól a vallás és a hit fogalmát. Szándékosan nem használom a babona kifejezést, amelyik az úgynevezett felsőbb rétegek egocentrikus produktuma és mint ilyen, nem fejezi ki a hiedelem használója közötti törvényszerű kapcsolatot. Amiben hittek, arról sohasem beszéltek gúnyolódva és nem képezett időtöltő, üres, szórakoztató elbeszélésanyagot. Megfigyeléseim azt bizonyítják, hogy a hitt hiedelemjelenséget a közösség nyilvánossága előtt nem igen emlegették. Általában csak bizonyos előírások betartása mellett adta egyik személy a másiknak tovább. így, pl. ha tollfosztóban jöttek össze az asszonyok, a közös szórakozás során elhangzottak ugyan hiedelemmondák, de a napi gondok megoldásával kapcsolatosak, az annak elhárítására alkalmasnak hitt cselekmény leírását, mint tanácsot, egyetlen egyszer sem hallottam itt nyilvánosan, illetve csak úgy, hogy egyik asszony a másiknak csendben, majdnem suttogva közölte. Sok olyan adattal találkoztam, amelyek azt bizonyítják, hogy elhárítással kapcsolatos cselekményt idegen házban egyáltalán nem említettek, hanem csak „tető alatt", azaz a tanácsadó házában közöltek egymással. Ez főleg olyan esetekben fordult elő, ha a „rontónak" vélt személy a faluban élt. Találkoztam olyan hiedelemjelenségekkel is, melyeket napnyugta és napkelte között sohasem emlegettek. Arra is akadt példa, hogy az emberrel kapcsolatos „kötés" „oldására" tanácsot még a házon belül is csak a szobában, de ott is csak az utcai front és a keresztbe húzódó mestergerenda között, „a mestergerendán belül" adtak tovább. Általában igen szigorúan vették a továbbadás módját és törekedtek arra, hogy harmadik személy ne legyen jelen vagy ne hallhassa meg. Nyilvános közös munka során, így pl. a házépítés olyan feladatainál, ahol főleg asszonyok voltak együtt, elbeszéltek, illetve megbeszéltek olyan „boszorkányosnak" vélt aktuális eseményt, amely nem a jelenlevőket, hanem más személyt vagy házat érintett, de ha ilyesmi személyes üggyé vált, arra más alkalommal került sor.