Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
rült.) A nyilvánosság számára ő volt a község költője. A háborúban eltűntek, a távolban elesettek hamvaira ő írta a búcsúztatókat. Amikor az anyák napját, felülről kezdeményezve, itt is bevezették, ő írta a gyerekek számára a köszöntő verseket. A költő személye a falu lakóinál feledésbe merült, „népköltészet" lett. Jónéhányszor hallottam, mikor az asszonyok beállítottak hozzá: „Rozanéni, vers kéne a leánkának". Ha meghalt valaki, akkor ő már nem is várt a felkérésre, anélkül is megkezdte a halotti búcsúztató írását. Több, mint száz halottat kísért így utolsó útjára. Búcsúztatói is a helyi hagyományos formára és tartalomra épültek fel. Amikor két farsang között senki sem házasodott, sor került a fahúzásra. Utoljára mintegy harminc évvel ezelőtt fordult ilyesmi elő. Mindenki emlékezett valamelyik részletre, de senki sem tudta, hogy megy a verselés. Most is ő írta meg az összes verset, arra az alkalomra, amikor 1963-ban a legényeket egy fával házasították össze. De nemcsak ezek, a lakodalmi rigmusok, a menyasszonybúcsúztatók is az ő tollából kezdték el a hagyományos kultúrában betöltendő útjukat. Sokat szenvedett és másokat mindig sajnáló asszony lévén nemcsak rendelésre verselt, saját búját-baját is papírra rímelte. Mintegy ezer verse életének fő állomásait mutatja be. Fiatalkori álmai, szerelme, házasságkötése, csalódása, a börtön, szombathelyi száműzetése, visszatérése, háza, kertje, kutyája, beteg fia, mind rigmusba öntve adják vissza érzéseit. Ha már gyógyított, írt, verselt, akkor már csak kiegészítésként említem meg, hogy ő volt a falu koszorúkötője is. Amikor néhányszor „kontár munka" miatt pénzbüntetésre ítélték, iparengedélyt váltott. Ez volt az egyetlen olyan munka, amit valóban pénzért végzett. Minden más segítségéért természetben fizettek neki. Ez volt a szokás a tojásírásnál is. (Az úgynevezett „népművészeti tájakkal" valahogyan úgy állunk, hogy egy, vagy egynéhány személy művészkedik, és azt néha-néha általánosítjuk. Ez történt Róza néni tojásíró tudományával is.) Ő volt itt az egyetlen, aki viasztechnikával tojást „írt". A Nagyhéten egymás után jöttek az asszonyok, hozták a tojásokat és kérték, hogy írja azokat meg. Egy írott tojásért egy használhatót kapott. Amikor ausztriai rádióadásaim révén divatba került, még Amerikából is kapott megrendelést. Élete vége felé, mint már az újságok révén népművésszé előlépett „tojásíró", a falubeli lányok részére szervezett kurzus keretében adta tovább tudományát. Évtizedeken keresztül ő díszítette fel a „farsangi fogadók", azaz a bált rendező legények kalapját, fokosát és kosarait. Halála után ezen a téren nehézségek léptek fel, mert senki sem tudta ezt a feladatot átvenni. Ennek következtében változás állt be a farsangi szokás külső képében. '• Bába Róza élete nagy részét a faluban töltötte el. Még Felsőőrre is ritkán látogatott. Néha-néha Bécsbe utazott özveggyé vált testvéréhez; Szombathelyre is csak történelmi okból kényszerült. Néhány évvel halála előtt fiával együtt meglátogatta Kanadában levő rokonait, ami nem tett rá nagy hatást. Amikor élményei felől kérdeztem, csak azt mondta, hogy ott is emberek élnek, de mások. Hosszabb időre csak lány korában hagyta el a falut, amikor Bécsben háztartásban dolgozott. Ennyit egy életről, amelybe ő beleszületett, amit megélt, ami azonban sohasem volt az ő élete. Ahogy életében nem értették meg, úgy, olyan érthetetlenül 54