Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

* togatásomkor még hozzám, és nem hallgatóihoz alkalmazkodott, nem mondott el drasztikus történetet. A későbbiekben sikerült elfelejtkeznie jelenlétemről és utolsónak minden este gátlás nélkül mondta azt, amit elvártak tőle. Elbeszéléseit az elmondás sorrendjében közlöm. (Első este a szöveggyűjtemény 52-54. számú meséjét, második este az 55-57., harmadikon az 58-61. számúig, negyedik alkalommal a 62-65 számmal jelöltek kerültek sorra és az ötödiken a 66—67-ig jutott el. Utolsó találkozásunk alkalmával két nem drasztikus történetet mondott el. Ezek jelentették búcsúvételünket. A fejezet első részében megemlítettem egy konfliktus szituációt, ami kapcsolatainkat megszüntette. S erre a hatodik alkalommal került sor. Mint ahogyan írtam, az öregek közös szórakozása független volt a gazdák íratlan törvényeitől. Ez nem volt nyilvános, nem is beszéltek róla. Akik összejöttek, lehetőségeik szerint szórakoztak, amibe senkinek sem volt beleszólása. Az egész falu tudta, mikor, hova mentem, így azt is, hogy Zsuzsiékat hirtelen gyakran kezdtem látogatni. Tőlem ugyan mindenki elvárta, hogy az „illem" szerint éljek, de azt nem, hogy a közösség törvényeit kövessem. Mint ahogy szintén megemlítettem, Józsi bácsi egyik közeli rokona iskolaigazgató lett. A faluból kikerült férfi, iskolája befejezése után oda is tért vissza, ahol ő az íratlan törvényekhez alkalmazkodott. Korosztálya tagjai nem meséltek, mert nem mesélhettek, így ő sem. Tanítóképzős évei alatt nem lakott otthon és így nem ismerhette meg az öregekre vonatkozó szabályokat. Tudta, hogy kutatási célra csinálom felvételeimet és igyekezett is segítségemre lenni. A néprajz az ő számára a szép, hangulatos jelenségeket jelentette. Ismerte bácsikája szájajárását és azt is megtudta, hogy az elmondottakat felveszem. Kifaggatta az öreget és szörnyű megbotránkozással vette tudomásul, hogy ő mesél. Ő, akinek gazda korában olyan nagy tekintélye volt. Erősebb lett benne a paraszti öntudat, mint a tanítóé és az egész rokonságot bevonva, közösen megtiltották a további mesemondást. Amikor hatodik alkalommal összejöttünk, Józsi bácsi két olyan történetet mondott el, amiben nem volt „dögség". Búcsúzáskor közölte velem, mi történt és hogy maradjak el a háztól. El is maradtam, de egy tapasztalattal gazdagabb lettem. (Talán a néprajzkutatás is.) A már említett Ribarics János egy, a klasszikus értelemben értett mesemondó volt, aki sohasem mondott el drasztikus hatásra való törekvéssel valamit. Ő közölni akarta azt, ami benne élt. Nyugodt hangon, gesztikulálás nélkül találta meg az utat hallgatóihoz. Ballá József az ellentéte volt. Ő szórakoztatni akart úgy, hogy hallgatóinak, de önmagának is imponáljon. Kierőszakolta, hogy a jelenlevők felkiáltsanak, tiltakozzanak, harsányan nevessenek. Ezt leginkább drasztikus történetein keresztül érte el, de hallgatói már akkor is élénken reagáltak, ha története nem drasztikus, hanem csak nevetséges volt. A szöveggyűjtemény 55. számú elbeszélését, amelynek címe: „Finnországból, menyországból", nemcsak hangszalagra vettem fel, hanem közben őt és hallgatóit is sikerült fényképeznem. A képeket abban a sorrendben adom közre, ahogy az elbeszélés során követték egymást. Az egyes képek alatt az a szövegrész áll, melyre Ballá József, avagy hallgatói reagáltak. A sorozatból látható, hogy a nyugodt kezdés után a hangulat egyre magasabbra hágott és az idős asszonyok csitriszerűen nevettek, de 46