Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

hogy kinek, ki fogja a gazdaságot átvenni, ki lesz öregkorukban ápolójuk. Mint itt mondják: „Utód nélkül hiában van." Ebben nemcsak az örökös személye játszik szerepet, hanem a korábbi törvények szerint a gyerekek tartották el kiöregedett szüleiket. Ha a rokonságból került örökös, az bizony igencsak elcsúfította az örökhagyók életalkonyát. Hiába volt írásbeli megegyezés, az örökös türelmetlenül várta ajándékozója halálát, s azt néha egy kicsit még sietette is. Ettől féltek Zsuzsiék. Szerencséjükre megváltozott a törvény és bevezették a „paraszt nyugdíjat". Az egyre nagyobb gondot jelentő földet bérbeadták. Ebből és a kicsi, de biztos nyugdíjból szépen megéltek. Az idős házaspár kivált a gazdák alkotó és termelő közösségéből és átballagott egy másik világba, az öregekébe. Megszűntek a kötelességek és ők, főleg Józsi bácsi, éltek a lehetőségekkel. Nemcsak a parasztgazda felelőssége szűnt meg, hanem evvel együtt a rá vonatkozó íratlan törvények is. Ballá József falubeli portájába visszaszorulva másodvirágzásba jutott. Ott folytatta, ahol annakidején, házasságkötésekor abbahagyta. Háza hamarosan a felszer öregjeinek központjává vált. Hajdani cimborái, de a vénasszonyokká vált egykori leánykák is nála jöttek össze esténként. Ez nem meghívásos alapon történt, de a ház majdnem minden este kapott néhány látogatót. Leginkább asszonyok jöttek. Azok is, akiknek ő annak idején udvarolgatott. Jelenükből abba a múltba tértek vissza, amelyben még azt gondolták, hogy megváltják a jövőt. Közösen szórakoztak úgy, ahogy a hangulat diktálta. Nyíltan, szégyenkezés nélkül beszéltek arról, ami annak idején kettejük titka maradt, felidézték a fiatalkori énekeket, a temetőbe vonult nagyapák és apák történeteit emlegették, és ha ebből kifogytak, biztatta mindenki: „Józsi, mit mesélsz?" És ő mesélt. S amit mesélt, az egymás között maradt. Ezt szívesen tette, mert így korosztályának ismét központi személyiségévé vált. Mint, ahogy mondtam, jó énekes is volt, de ezen a téren legyőzhetetlen konkurenciára talált, Jutka Juli nénire. Leánykorában ő volt a falu legjobb énekese, de mint a községi bíró felesége evvel felhagyott, hogy öreg korában ismét a falu „nótafája" legyen. (Mintegy 700 énekét vettem fel hangszalagra, amit ő írás nélkül dalolt el. Tekintve, hogy én nem az „ősi népit" hanem az élőt kerestem, szalagra került minden, amit fiatalkorában énekelt. Engem nem a zenei törvények, hanem a dal, a dalolás közösségen belüli szerepe, annak törvényei érdekeltek. Életemben vagy halálom után valaki, akinek erre kedve támad, majd a zenei részt is feldolgozza.) Ha nótára került a sor, akkor Juli néni kezdte el. Ilyesmi asszony korában lehetetlen lett volna. Akkor is, ha bál alkalmával a rokonság, szomszédság egy asztalnál ülve nótázott, asszony nem kezdhette el az éneket. Ez a férfiak dolga volt. Azok kezdték és csak az első hangok után kapcsolódtak be az asszonyok is. A fiatalok között azonban ez az énekkezdés a lányok joga volt és most ez ismét Juli nénié lett. Ehhez tartotta magát Józsi bácsi is. Cserébe viszont mesélhetett, mert annak idején is a legények mondtak el olyasmit amire a lányok azt mondták: „Te, a dögség van benned." Ez a kifejezés számunkra azért fontos, mert ez mindig valami olyan drasztikusságot jelent, amellyel valaki a többieknek imponálni akar. Ez így volt fiatalkorukban is. Józsi bácsi ismét mesélt, de úgy, hogy hallgatói látszólagos szégyenkezéssel tiltakozva újabb történetek elmondására késztessék. Hallgatói, főleg asszonyok, kényszerítették is. Hat alkalommal voltam jelen ilyen esti szórakozáson. Első lá45