Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

peparasztok között a kisparasztra vonatkozik. Számunkra fontosabb a „rangos" megjelölés. Ballá tudta és vallotta, hogy elődjei nemesek voltak. Családja, illetve elődei mindig a parasztnemesi falu „eskütjei", azaz a mai értelemben községi tanácstagok voltak. Családjából pap is kikerült és többek között egy iskolaigazgató is. Józsi bácsi még Jóskaként, legény korában, mindig az elsők között volt „farsangi fogadó", azaz bálrendező. Ehhez szükséges volt, hogy az illető jól tudjon beszélni, énekelni és, ami a legfontosabb, inni. A legnagyobb szégyennek számított ha a három farsangi nap folyamán (farsang vasárnap, hétfő és kedd) egy fogadó berúgott. Ilyesmi nála sohasem fordult elő, sőt Ballá a három napot és éjszakát alvás nélkül bírta ki. Az emlékezések szerint „fess legény" volt, aki ugyancsak eredményesen forgolódott a lányok körül. Szinte mind bele volt szerelmesedve. Mint ahogy mondják róla, május körül minden vasárnap délután úton volt gyöngyvirágot szedni. Természetesen sohasem egyedül. Családja rangos lévén és ő tekintélyt tudott magának szerezni, így aztán a „rossz jóhíre" ellenére is, minden anya szívesen fogadta volna vejének. Az első világháború előtti szokás szerint az itteni nemesi családokból származó legényeket a huszárokhoz hívták be, így Ballá Józsefet is, aki - szavai szerint - szakaszvezetőségig vitte. A háborúból huszár uniformisával együtt tért haza, amelyet nyilvános rendezvények, bandériumok alkalmával egy-egy legény még ma is felhúz. A falu gazdalegényei otthon nem szoktak rá a mesemondásra, illetve nem ismerték meg a meséket. A parasztok között itt ilyesmi nem volt szokásban, a falubeli szegénységgel pedig nem kerültek össze. Ballá József, akit mesemondóként ismertem meg, anyagát a katonaságnál gyűjtötte össze. Részben a legénységi szobában esti parancsteljesítések során, de - mint ahogy ő mondta -, még jobban, amikor éjszakai istállóügyeletes volt. Nem volt szabad elaludniuk és ennek megakadályozására szóval tarották egymást. Jóeszű és szellemileg tehetséges lévén, „eltanulta" azok meséit, akik ilyesmit tudtak. Mikor rangba került, nemcsak biztatta ujjoncait, hanem maga is mesélt. Egy, a falu törvényeitől független legényközösségben, amelyen belül a huszárok előírásai voltak érvényesek, minden egyes katonának meg kellett birkóznia, hogy tekintélyt szerezzen magának. Ehhez tartozott a jó szolgálat, az udvarlási képesség, az inni tudás, és az elbeszélőtehetség. Ha ezek közül csak egyből is megbukott valaki, társai előtt „levizsgázott". Ballá nem bukott meg. Mindenegyes „tantárgyból" jelest kapott és leszerelése idején alakulatának egyik legismertebb mesemondója volt. Ennek tekintették akkor is, ha ő lényegében nem mese-, hanem trufa-elbeszélő lett. 18 felvett elbeszélésének többsége trufa és ezek sem a legfinomabbak, meglehetősen drasztikusak. Ez a szám nem a teljes anyagát jelenti, hanem csak ízelítőt abból. Az első világháború után hazatért, megnősült és hamarosan belépett a gazdák sorába. A határ különböző részein szétszórtan levő mintegy harminc parcelláját feleségével együtt dolgozta meg. Lóról leszállva két tehenével szekerezett, szántott. Vége volt a huszárságnak, a gondtalanságnak. A korábbi büszke legénytől mindenki elvárta, hogy a munkában is megállja helyét. Ez sikerült is, mert dolgos, tiszta felséget talált. Csak egyetlen vágyuk nem teljesült. Nem lett gyerekük. Dolgoztak mindketten szakadásig, de egyre súlyosabban merült fel a kérdés, 44