Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Ugy hosztak haza és feküttem. Éppen egy ojjan szép nap vót. Aszongya, nálunk lakott egy lány: „Gyere, Mariska, mennyünk e hamarosan tejér." Na, osztán ementek és nyitvahattak mindent, mer nyár vót. Hát eccercsak hallom, a lépcsőn valaki jön. De ojjan rettenetes nehézen lépkedett. Na, jó. Hát hogyan fekszem az ágyba, nem aluttam. Este harangszó előtt. Nyócórakkor szoknak harangozni, mer Ausztriába laktunk. Asztán egy, hát egy nagy ember áll előttem. Egy ember. De ja lábaji ojjanok vótak, mint a ló. És én többet nem tuttam esszotse beszényi. Végem vót. Látni, láttam. Na és azután azok jöttek, mer nem sokára vótak. Akkor etünt. De én ojjan rosszúlettem azután. Mingyá ekellett menni az orvosér. Az orvos mongya: „Isten álgya meg, hogyan?" aszongya. Montam neki, hogyan. „A," aszongya, „holnap mingyá mennyen az egyhászhoz." Mer Ausztriába nem szoknak egyhászhoz menni. Nem. És másnap mingyá a férjem hozott kocsit és mingyá evüttek az egyhászhoz. Akkor többet nem jött. És azóta én bizony mindig ementem az egyhászhoz. Nem tett semmit, csak mellettem állott. De ojjan nagy vót, hogy izé, hogy a plafonná. Ojjan nagy vót az az ember és fekete. Egész fekete. Minden fekete. Mikor belépett, ászt megláttam, hogy ojjan, mint a lópata. Ojjan vót a lába. 209. ELÁSOTT KINCS Az elásott kincsrű is. De mikor kiásták, nem szabad egy szót se beszéni, mer abba a pillanatba, ahun egy szót beszének, akkor lemegy megin tovább az a kincs. Mer mongyák, mindig monták, hogy három év múlva meghal az az illető, aki kiássa. Nem ? Ha nem is beszél, ha a kincset kiássa, három év múlva meghal. Hanem, ha beszél, akkor az a kincs mindig tovább lemegy és nem talájják meg. Mer az ég. Ászt mindenki nem is látja meg. Ászt mindenki nem látja meg, mert vannak újhold emberek, azok meglátnak mindent. Akármi, mindent, mindent meglátnak. Akik ujholdba születtek, annak a szegénynek az nagy izé, nem valami könnyű, mer az meglát mindent. Nálunk volt egy. Én szakácsnő voltam és nálunk volt egy szobalány. Igazán szép, meg jó lány volt. Nem valami, tuggya Isten, mi. És asztán ementek az urak és egy nap szabadon voltunk mi is. „Na," mondom neki, „most elviszem, emegyünk mink is sétálni." Jó van. Még egy magyar volt, még egy magyar leány, meg egy francija nő. Gyermekeknél. Na, asztán elmentünk sétálni. Éppen harangos

/Лак. Hát az a lány meg mindig má csaknem agyonnyomott bennünket. „Ha nem láttyuk? Úgy, menynyünk haza." Osztán ijjen szép májusi este volt. „Mér mennyünk haza?" „Jaj," aszongya, „mennyünk haza." Ő nem birja. „Nem láttyátok, mi van itt előttem?" Mondom neki, én nem látok semmit. Senki se látott semmit. Ő meg mindenfélit látott szegény. Hát akkor is mingyá fogtuk magunkat, utánakérdesztünk, hogy hogyan miként? Asztán monta, hogy ujholdba született és ő meglát mindent. De, mikor, a hajlékba van, ott nem annyira. Hanem kint. Az ujholdba születettek meglátnak minden jót, minden rosszat. Tüzet is. Eccer én is láttam valamikor. De, hát nagyon megijettem ugye. Ojjan kislány voltam még. Megijettem. Akkor itt a hegyen kint égett. Én meg ászt hittem, hogy csipkebokor égett. Mer ojjan kéken égett. Az direkt kéken égett! És másnap kimentünk, mer ugye ismeri az ember, ojjan falusi hejet minden lépésre, meg tuggya mondani, hol volt, hol se. Nem vót bizony csipkebokor, hanem az sacc vót, mer kéken égett. Egész úgy, mint gáz. Asztán még, mikor má nagyok voltunk, úgy beszélgettünk sokszor. Kérdeszték, hogy most nem látom-e? Mondok: „Nem láttam meg." Hát nem is vettem úgy figyelembe. Hanem jó vóna mégis kiásni, mikor az ember szorul valamikor. Három év múlva szokás szerint, monták, meghal az az illető, aki kiássa. Meg ha nem is akarja kiásni, akkor ugye valami szentölt dolgot dobgyon arra a hejre. Akkor nem megy le az a kincs. Mondom, ha valami szentőt dolgot rátesz, megjegyzi, hogyhát azután nappa szépen kiássa. Mer ászt nem lehet kihirdetni ugyebár. 429