Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

210. KICSERÉLT GYERMEK Ciklenybe ottan mesétek. Eccer egy szülésné vótam, ottannek meséte egy asszony, hogyhát ü annyira fél itten szülni, mert már eccer kicseréték néki a gyermeket. Kicseréték a gyermekét. Még én is asztán gondótam magamba, ügyesen kell észtet megcsinálni. Mingyá tettem bele az ágyába egy kést, egy jó nagyot és a fejiné a rózsafüzért. A zsidókeresztet én nem csinátam rá, hanem a kést, a nagykést, konyhakést tettem a strózsakk alá. A rózsafüzért a feje alá. Ászt, talán ők nem is vették észre, de nem lett semmi baj. Még ollan nagy legény lett abbul a, akit fővettem. Nem lett semmi baj. 211. A GATYAMADZAG, MINT VARÁZSSZER Nálam Bécsbe, nekünk is nagy lakásunk vót. És osztán, hogy ne kőjjön annyit, hát úgyis két szobám vót, kiattam az egyik szobát egy házas, egy ehepárnak. Na, osztán ottan laktak nálam és állapotos lett az az asszony. Meg is szült. És éjjé született az a kisfiju. Én meg odahaza vótam. Hát mingyá főis vettem. Asztán ugye hogyan vizsgátam és mostam, megijettem, mer láttam, hogy itten valami át van kötve a nőnek. Osztán mondok neki : „Warum haben Sie die Schnur da?" Megnézett. Aszongya: „Hausfrau, hát majd eccer elmesélem." Hát az nem ment ki ja fejembű. Hát asztán a férje kicsit üdősebb volt, a lány meg valamikor szegény lány vót. A férje meg nagyon jó házbul való volt. Valamikor odakerűt, úgy kerűt oda ez a férj abba a faluba és ottan lakott és mostak neki. És a lány szerette vóna azt a fijatalembert, de hát ő nem sokat izét, csinát vele ugyebár. Hát a gatyájába kihuszta asztat a madzagot és ide kötötte rá. És attul a naptul fogva, monta, mindég közelebb izét, hát kerűt hozzá. így osztán el is vette. Ittennek nem láttam még ojjasmit. Valamikor hallottam, hogy kendőket izétek, hogyhát ojjan selemkendőket vettek egyik a másiknak és asztán úgy. Tuggya Isten, mi vót. Azután az egyik, mivé nem vette e, meghalt. Arrú eccer hallottam, hogyhát egymásnak má vettek kendőket, azután hát lebeszéték, hogy ne vegye e. Azután meg is hat. Ja, de mondom, anná a nőné észt magam láttam. Na, aszongya, ha eccer gyermekek, meg minden van, akkor má a házasság jobban közbe van. Nem? 212. MEGIGÉZÉS Hát valakinek ojjan izé, szöme van, direkt wird hipnotizieren und scharfes Blick hab'n, und aus ist mit dem Kind. És akkor a gyerek meg is hal. Meg, meg, meg! Nincs semmi. Nem mutatkozik egyáltalán semmi. Csak ehaggya magát rögtön és ha az ember nem veszi észt rögtön figyelembe, hát belemegy a bélbe, a gyomrába és akkor má vége van a gyermeknek. Akkó má nincs semmi izé. Azér mindig, na mongyuk, én legalább megcsinátam, meg akit hát én, meg akivé jobban hát ugy összejártam, mindig montara: „A kisgyerekeknek mindig valami, valami ruhát vagy forditva vargyátok, vagy pedig forditva őtözzétek. Akkor nincs neki hatalma. Nem. Aztán meg ügyi, hát én mindig lemostam ükét. Szenyet dobtam, mer az a legjobb, akkor leghamarabb megtuggya. Hát mongyuk, hamarosan tüzetrakok és bele a sósvizet. Odateszem a vizet is szinte. Lavórba teszem a vizet. Sót teszek bele, meg minden. Azután kiveszem a szenyet. Faszenet. Hát akkor, ha tudom, hogy férfi, hát akivé talákozott az ember, vagy ki vót itten ugyebár? Én eccer a kisleányomat förösztöttem mindig este. Mer nappa nem értem rá. Osztán, hogy jobban nyugoggyunk, este förösztöttem. Asztán éppen valaki jött. Egy férfi ember. Hát igazán heles kis lány vót. Asztán az az ember csak ojjan. Hogyha valaki észreveszi, nem tesz nekik semmit, hanem csak úgy rápillant, akkor vége van a gyereknek. Akinek hatalma van hozzá. 430