Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ottan főkőtöttem édesanyámat. Mer édesanya má fekütt: „Itten mosás van." „A fene vigye, mégse hagasd," aszongya, „ollasmit." No, asztán az a legény aszongya: „Hát észt megjelölöm észt a helet is. Merha látok-e valamit vagy nem ?" Nem látott semmit. Odament, nem látott semmit. Másnap reggé is odament. Nem látott semmit. Nem láttunk semmiccse. Hát csak mosott, úgyhogyhát. De ügyi emberi izévé nem láttunk semmit. Mint példájul úgyis osztán ottan beszétünk. Talán ág vót. Hogyhát az az ág? Mikor minden csöndes éjjé ügyé, akkor minden egísz más izé van. Nem? Nem vót semmi ág ottan, meg semmi, csak ez a páccsolás. Na, ja, többször monták ászt. Má nem tudom ám. Ászt tudom, ászt magam hallottam és láttuk is, hogy semmit nem lehetett. Úgyhát hogy ág lehetett vagy valami. Mégiscsak valami ollan. Ugyebár hogyha valaki ottan van, megláttya az ember, akárhogyan bújik. Az nem létezik, hogy az ember nem láttya meg. Mondom, az csak mosott, mosott. Az a legén se látta, meg még hát én se. Az ablakrú hallani, hallottam. Én nem mentem oda! 207. HAZAJÁRÓ LÉLEK Egy gyerekágyas asszony az hazajár. Ászt mindig monták. Szegíny édesapám, azis mindég monta, hogyhát ő, amikor ollan kis legény vót, ő evót tejér és hát az az asszony, egy fijatalasszony. Éppen karácsonyéjje született neki az a kisgyermek és ollan nagy hó vót. Nem vót orvos, semmi. És mire lett orvos, meghat az asszony. De ja kisfijut megtutta szülni. És osztán ütet meg igen szerette. Az én édesapám. Hát ojjan egy legény vót, gyerek vót ugye. Mindig kikűtték, nemhogy a műhelbe hattak, tislernek tanút, nem hattak otthon doguznyi, hanem monták, mennyen kü ja fijatalasszonnya a mezőre. Asztán ugye édesapám meg igen jó szívele. Hát ojjik embert egyátalán nagyon lehet. Mindig epanaszkotta neki a baját. A férje meg nem vót odahaza. Nem is tudom, ollan egy üzletes vót. Ement mindig. Ollan vászonnya mentek ki. Asztán hát ü csak minden éven egypárszor jött haza. Az öregek meg igen csúnyán bántak awe a fijatal nőve. Asztán mindig aszonta az édesapámnak: „Menny csak Jóska, menny szépen haza és hozz nekem valamit, ha tucc, lopj ekkicsit valamit." Mer igen kevésset attak neki ennyi. Na, asztán az édesapám meg az öregúrra nagyon jó vót. Az mindig aszonta, merhát belátta, hogyhát a műhelbe is annyit köll neki dogoznyi, meg a mezőn is, mindig külön adott neki kenyeret, meg ekkis darab szallonnát. Nahát asztot nemhogy megette vóna maga, hanem kivütte szegény asszonnak. Na, osztán meghat az az asszony. De emmá mindig monta neki, németü beszét: „Meglátod, kisfijam, hogyhát én meghalok, meglátod." És asztán ügyi aszonta: „Hogyha én meghalok, gyerek hátramarad, te vigyázó a gyerekre, míg itt lesző a házná." Hát ugyanúgy történt. Meghat szegény nő. Minden este hazagyött hat hétig. Hat hétig mindig hazagyütt. De senki nem látta, mint ü. A gyermeket megnészte, megforgatta és a édesapámnak mindig aszonta, úgy a válláraütött, hogy nézzen rá. Asztán megen etünt. És utóbb az édesapám nem birta észtet má. Nem hogy fét, hanem hát megmonta az öregeknek, hogyhát ü nem marad itten, hogyhát ü észtet nem birgya. No, asztán az öregúr a papot hivatta. Ujbú beszentőtette a sírját, meghat otthon is mindent beszentőtetett. Akkó többet nem gyött senki. 208. TRÚD, EGYHÁZKELŐ Az, aki megnyom, az nem az igazi baszorkány, asztat trúdnak mondják. Az a trúd. Az többnyire csak a gyerekágyas asszonyokra ment. Csak gyermekekre, meg a gyerekágyas asszonyokra. Az énnekem is megtörtént, énrajtam is. Harangszó előtt vót, este. A férjem, ott van a másvilágon, meg. Ugyebár én is előbb, mer nem itthon szültem és hazahosztak. Mast ugyebár máma hosztak haza, kilenc napra. S nem mentem akkor még egyházhoz. 428