Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Elmet szántani. Az erdő mellett szántogatott. Hát eccercsak láttya, hogy egy medve egy kis nyúllal veszekszik. Ekezdett a szegényember nevetni. Majdnem megpukkatt nevetésébe. A medve megharagudott, hogy mit neveti ki őt a szegényember. Mast ű űt megeszi. A medve a szegényembert megeszi. A szegényember megijett. Elkezdett rimánkonnyi, hogyhát ne, őneki mennyi csalággya van, nem lesz mit enniök. „Na", aszongya, „estélig hagyok, hogy a fődedet bevethesd", aszongya, „de estére gyüvök, előbb mint hazamész. Ökröstű, mindenestű megeszlek." Hát a szegényember busút. Hát asztán gyütt a róka. „Mit busúsz, te szegényember?" Hát emeséte neki, hogy így meg így járt, hogy estére gyün a medve, megeszi mind. „Ne busújj annyira," aszongya, „szegényember, segítek én a bajodon. De mi lesz a fizetés? Ja, hát mid van? Aszmongya: „Van kilenc tyúk, meg egy kakas." „Na," aszmongya, „ha ászt mind odaadod, akkor én megmentelek." Tjeh! A szegényember megígért mindent ugye. Szorult rajta az ing, meg a gatya. Hát mekköll ígérni. Aszmongya: „jó!" „Na, itt van egy nagy zsák. Most ha gyün a medve, én ebúvok ide a bokorba, asztán elkezdek izényi. A medve megijed, kérdezi, hogy mik ezek. Csak mond, hogy vadászok gyünnek. Akkor a medve megijed, majd kér, hogy bujtasd el." Na, ugyanúgy lett. Gyütt a medve. A róka izét. A medve a szegény embernek: „Mi van? Mi ez?" Mongya: „gyünnek a vadászok." „Hát bujtass e!" Hát bujjon bele a zsákba. Belebujott a medve a zsákba. Bekötötték a derekát. Gyün ám a róka, ha nem látta-e a medvét? Ő nem látott senkitse. „Hát", aszmongya, „mi van abba a zsákba?" „Szenyes tuskó", aszongya. „Hazaviszem este tüzenyi." „Nem hiszem el, aszmongya, vágd bele a fejszédet." Hát a szegényember a fejszévé bizony agyonvágta a medvét benn. Na, akkor megörűt a szegényember. Má danóva ment haza. Hát monta a róka: „Majd éjfél körű jövök a fizetésér." Szegényember hazament egész boldogan. Elalutt. Ifélkor zörgetnek. Hát gyütt a róka. „Ki van ott kint?" „Én vagyok, aszmongya, gyüttem a fizetésér." „Jó, aszmongya, had őtözzem fő." Hát sokájig tartott a rókának, mire ez öltözött. Nahát mindig beszót, hogy iparkoggyék. Eccercsak súgta a feleséginek, hogy csahójjon, mint a kutya. Ugasson. A felesége ekezdett csahúni. Megijett a róka. „Mi van ott benn, szegényember?" „Itt van, aszmongya, kilenc kopó. Meg nem tudom ükét tartani. Megeresztek a szagodat, hát erőve kiakarnak törni." „Jaj, csak addig ne ereszd ki ükét, míg emegyek, aszongya. Nem kell semmi. Megmaradnak a tyúkok is, meg a kakas is." Akkor aszmongya a szegényember az asszonynak : „Látod asszony," aszongya, „többet ésszé, mint erővé." 201. MEGDÖGLÖTT A KISBORJÚ A szomszédba föl vitte mindig az a tót gazda a tejet. Ott valami uri népek vótak. Valami ügyvéd vagy mi vót. Asztán eccer délelőtt vagy reggé soká vütte, később, má tíz óratájt, tájba vütte. „Hát, má, aszongya, szomszédúr, mi baj van?" Ammeg ollan tótosan beszét: „Mi paj fan? Naty paj fan." 424 /