Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Mi baj ? Asszon beteg?" „Eh, asszont csak kapok." „Hát kisgyerek beteg?" „Kistyerekse paj. Az tyün magátú." „Hát mi baj van?" „Megdöglött a kisborju, az naty paj," aszongya. 202. PÜNKÖSD ÉS A CIGÁNY Pünkösd első vasárnaptyán, mikor az emberek elé kiöntetett, akkor a plébános adott vagy a pap, nem is tudom, mi vót, csakhogy pap vót, adott az egyházfinénak egy galambot. „Mikor ászt prédikálom: Jövel Szentlélek Úristen! akkor a lukon eresszed el." Ászt az egyházfinénak benn vót a kanja vagy kedvessé vagy mi, ászt jaccottak. Asztán kiröpűt a galamb. De nem tutták megfogni. Futkosztak utána. Az egyházfiné rikát, lába lecsúszott a lukon. Hosszú pinaszőre vót, a lábává együtt leleffegett. A pap aszongya, borújjon le mindenki, mer aki fönéz, az megvilágtalanodik. A cigány aszonta: „Én egyik szememet megreskirozom, mégha megvakulok is." 203. A HÁROM LEGÉNY Három legény járt egy leánhó. Az egyik gróf legény vót, a másik bárólegény vót, az egyik meg szegény munkáslegény vót. Hát, asztán annak vót a legnagyobb. Az megígérte mindeneggyinek: „Ahhó megyek férhe, amellik legjobban tud szalanni." A brázdába pedig áll az egyik földnek a végin vagy ahogyan áll, a másik végéig. Asztán a leány odaáll ott ugye, mikor kezdett, kesztek szalanni a három legény. Asztán kijabáta neki ezalejány: „Nagyfaszu, csak a barázdába, nagy faszú, csak a barázdába!" Hogy jobban tuggyon szalanni, hogy előbb odaérjen. Asztán az nyerte meg mégis. 425