Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Volt valami földesúr ott. Evittík ahhó. Nahát, ott meg igen gorombán bántak vele. Igen csúnyán bántak vele. Igye, a könyvbe lehetnek más históriják is, hun fordút meg, meg ászt a Hanságba hogyan ét békákká, meg hogyan vót neki a zsombékokba hej, a téli szállás, a nyári szállása ugye. A bőre megvastagodott utóbb. Ollan pikkeles lett. Ugye nem ártott neki se hideg, se meleg. Asztán, mint montam, evütték abba az uradalomba. Ez a, valami őrgróf, vagy mi vót. De özvegyember vót. Asztán egy lánya vót neki. Ászt a leányát meg igen szerette. Azután észt a gyereket, észt az Istókot, észt, igen rosszú bántak vele ezek ott az udvarba. Se nem, se olvasni, se beszéni nem tudott ugye. Ütötték, dobták mindenhova. Jáccódni hát a gazdatiszteknek a gyerekeji, hát ezeknek vot a jáccóbabája. Azután ez a lejány meglátta, ennek az izének a lejánya, hogy miccsinának, asztán ü magáhóvette észt a gyereket. Asztán kitisztogatta. Ruhát csinátatott neki. Ekeszte tanitani. Megtanította beszéni. Még írni is megtanította az Istókot. Hát osztán jódóga vót ennek a fijunak ott, a Hányi Istóknak. Asztán férjhőmegy a lejány. Ja, hát ugye menyasszony vót. Valami, mi vót az ura, valami nagy katonatiszt vót. Nahát ugye, ászt a gyereket asse vette figyelembe. Még vőlegény se vót, meg a leány se ért rá vele vesződni. Megin letették a konyhába. Hát ott is csak kergették, nem bánt vele senki jó. Ez a gyereket meg mindig sajnáta. Ammeg csak sirt, meg csak visszakívánkozott, mer mindig visszahuszta még a víz. Na, hát, gyütt a lakodalmas nép, minden. Nagy ceremóniát csaptak. A Hányi Istókrú meg meg is feledkesztek. Hát azután, mikor a lakodalom vót, a nagy mulaccság utána. Hány hétig tartott? Hát asztán, ez a gyerek is, ü is vüsz valamit, ajándíkot, az úrnőnek, ugye hát annak, aki a lejánnya vót, aki pártfogója vót neki. Ement, szedett össze egy tarisznya kígyót, békát, gyíkot, csigát, mindent ugye. Hát evitte. Lakomásztak este benn. Bevitte, az asztarra kiburitotta, hogy észt ü hoszta. Merhát ü abbú ét mindig, neki az vót az élelme. Nahát megharagudott az az őrgróf. Kiverette, everette onnaj. Nahát, a gyerek ement ki. Nahát, asztán hogy ement ez a lejány, vége vót a lakodalomnak, mulacscságnak, ement az urává. Vendégek, minden, testőrökké vótak, ementek mindnyájan. Hát ez a gyerek nem tudott sehogyanse megmarannyi. Nekiatták, egyik gazdatiszt vette magahozzá. Igen goromba vót vele. Azután ez a gyerek nem tudott. Eccer azután valahogyan főmászott a vár falára. Hát a várfalak előbb ugye vizárokka vótak körüvéve. Ászt úgyis tuggyuk. Ászt valahogy leugrott az a gyerek. Bele a vizbe és azután elúszott. Se látták, se nem. Hanem éjszaka sokszor hallották, hogyan siránkozott azután az úrnője után. Mondom, hát tovább lehet ez a mese vagy másképpen fejeződik be. Csak nem tudom má úgy kifejezni. Van egy könyvem róla. Ugye az meg van. 193. VIZILÁNY Én láttam a vizilányt. Az Adria-tengerbe fogtak egyet ugyebár. Asztán kihoszták. Lenn Mostarba vótam. Hát hogyan néz ki? Emondom az egész állását. Hát, egy hal idájig derékig. Eenn meg nő. Kis feje van neki, két szeme. Orra, haja, mindene van. Meg van neki két kis melle ugye. De lenn hal. Hát a vizbe van az a vizilány. A vizbe él, ahogyan sokszor hallak. Ezek a tengerészektű hallottam ugye. Mongyuk, itten a katonaságná. Műszaki csapatokná vótam, a hidászokná. Azok mind vizenjáró ember jobban. Ugye azok molnárok, hajósok. Úgy hallották, éccaka énekűni hát észt. 415