Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

hallgatói, akik meséit már számtalanszor hallották, megbeszélték a történeteket, addig ő hallgatott, elmélyülten gondolkozott a következőn. Ha jó hangulatban volt, egy délután elmondott két hosszabb mesét is, néha egy hosszú után esetleg még egy rövidet. Többször előfordult, hogy mese helyett csak két-három trufát adott közre. Ilyenkor podagrájával birkózott. De ezt már mindig előre megmondta: „Na, máma megin szaggat az ifjúságom." Ő és hallgatói egy zárt meseközösséget képeztek, ahova idegen, azaz falubeli paraszt, nem jött be, és ha bejött, akkor sem a mese miatt. Éppen akkor, amidőn az említett fényképsorozatot készítettem, tévedt be egy középkorú paraszt, aki Jani bácsi fiát kereste. Nem lettem volna ott, félbeszakította volna a mesemondást, hogy egy mondattal elintézze ügyét, aztán olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges, elhagyhassa a házat. Ahogy bejött, látta, hogy magnóm be van kapcsolva és azt is, hogy fényképezek. Varasra kényszerítve érezte magát. Jani bácsi őt nem tegezte. Viszonozta a köszönést és mondta, hogy üljön le. Új vendégünk ezt nem tette, hanem az ajtónál megállt, merev testtartással, érdeklődést megtagadó arccal várta meg a mese végét. Minden vonatkozásban kimutatta, hogy ő nem hallgatja a mesemondót. Magatartását sikerült megörökítenem, amit ő észre is vett. Később találkoztam vele az utcán, ahol megkért, hogy ne beszéljek a mesemondónál történt találkozásról, mert „mit mond majd akkor a falu?". Azt is közölte velem, hogy az ilyesmi csak azoknak való, akiknek ideje van, ami a parasztnak nincsen, meg őt az ilyesmi összevissza hazudozás nem is érdekli. Ribaricsot a falu csak Kilenc néven ismerte. Ez a ragadványnév úgy került rá, hogy apjának kilenc gyereke volt, neki is és meséjébe mindig belefoglalt valamit, ami szintén kilenc volt. О büszke volt erre a névre,.és arra is, hogy kilenc gyerekét becsülettel fölnevelte, hogy saját háza van, és mint nyugdíjas munkás nem szorul senki alamizsnájára sem. Egész múltba foszlott élete folyamán attól félt, hogy öregkorában koldusbotra szorul, vagy a gyerekei kényszerülnek őt eltartani. Ezt nem kívánta. De sok mást sem kívánt, gyakran az életet sem. Szinte minden hosszabb meséjében hőse öngyilkossági gondolattal birkózik. Ez a hős azonban mindig ő volt, saját töprengéseit adta a mesealak szájába. Ribarics János bizonyos értelemben „klasszikus mesemondónak" tekintendő. Ötvenegy elbeszélését közlöm a szöveggyűjteményben. Ez azonban nem ötvenegy mesét jelent, hanem többet. így pl. A Krisztus-legendákat általában mindenkitől egyenként hallottam, ő viszont egy alkalommal hét legendát egymással összekapcsolva lánc-meseként mondott el. Elbeszélésanyagának többségét a mese képezte. Két hiedelemmondaszerú meséje mellett csak akkor hallottam trufát tőle, amikor testi fájdalmai miatt nem volt kedve hosszabb mese elmondására. A 32. sz. meséje, illetve az, amit ő annak szánt, nem tartozik hagyományos meseanyagához. Jómagam is csak hosszas mérlegelés után szántam rá magamat ennek közlésére. A „Hajóskapitány" с elbeszélés alapja egy olvasott ponyva, amit ő meseként igyekezett elmondani. Az elbeszélés akadozó, a fonal vezetés összekuszálódott. Olyan jelenségeket említ meg, amelyek az ő számára, de hallgatóinak is ismeretlenek. A ponyva szövegében igen sok személy szerepel. Ribarics igyekezett ezek számát lecsökkenteni, ami azonban szintén nem sikerült. A hangszalag lehallgatása azt is bizonyítaná, hogy ez alkalommal a beszéddel is birkózott, mert nem találta meg a megfelelő kifejezéseket.