Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Teljes meseanyagát nem ismertem meg. Csak azt rögzítettem, amit spontánul mondott el. Egy, az idegeire menő kikérdezés valószínűleg lényegesen gazdagította volna kötetünket. Célom azonban, amint már jeleztem, nem ez volt. Csak azt vettem fel, ami az ő közösségén belül az élő anyaghoz tartozott. Ember volt, aki megélt életével ugyancsak megbirkózott. Öregségében örült múltjának, annak, ami már mögötte van. A falujában élt, de nem a faluközösségben. Nem abban lett központi személyiség, hanem azon belül abban a szociális rétegben, amelyikhez hozzátartozott, és amelynek tagjai hozzátartoztak. A paraszti közösség tagjai nem is tudták, hogy a falujukban mesemondó van, de ez nem is érdekelte őket. Szakmai lelkesedésemet az akkori községi bíró le is hűtötte, mondván, hogy ez nem válik a falu becsületére. Ezt a magatartást is pozitív eredménynek tekintettem. Számomra azt a tanulságot jelentette, hogy a falu kultúrájának is több arca van, amit mi az egyes jelenségekre való vadászattal nem fedhetünk be álarccal. Hogy az „öreg Kilenc" a magafajtái számára valóban központi személyiség volt, arra legjobb bizonyíték az, hogy halála után rendszeres hallgatói elárvulva mindig csak őt emlegették, hiányzott nekik. Jani bácsi meghalt, meséit is magával vitte. Amit lehetett, a szavakon keresztül megörökítettem. Egyet sem nekem mondott el, hanem azoknak, akikkel egy tető alá tartozott. Én csak egy voltam hallgatói közül. Hallgatói is már mind meghaltak. Gyerekei, unokái élnek, birkóznak a napi godokkal. Apjuk minden meséjét ismerik, kívülről tudják. Hogy egyszer, öreg korukban ők majd szintén mesemondóvá válnak-e nem tudnám megválaszolni. 40