Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

156. REPÜLÉS A KECSKEBAKON Itt a falunkba vót egy öreg anyós. Vót egy fija. Előbb rígente ügyi ementek Magyarországra cséplésre is. És hogy ez a legény, eis ement a másikkal cséplésre. Az annya nem akarta. Egypárszor ement. Meghatta neki, hogy többet nem fogsz emenni. Akközbe meg ez a legény megszeretett egy lant Magyarországon. Hát az anyós, ennek a fijunak az annya, az meg nem akarta ügyi sehogysem, mert tutta, hogy micsoda baszorkán nép közű való. Akkor ügyi mégiscsak ement. Búcsúra ement szombaton. De fetette magába az öregasszony: „Hogyhát nem fogsz te ottmarannyi !" Vasárnap reggé korán, hogyan fejezzem ki, na, eső harangszókor, a lába közé ugrott a kecskebak. Mikor beharangosztak, má itthol vót a fija. Hazahoszta a fiját. Hát ez is csak baszorkán vót. Ais baszorkán vót, meg a lánnak az annya, ais baszorkán vót. 157. BÉKA AZ ISTÁLLÓBAN Nálunk az édesapám házáná ott is megtörtént. Vót marhánk. És édesapám ecce föjte a tehenet. Fejés közbe egy nagy varacskosbéka tehénnek a lába közé ugrott. De, ez igaz, mer én magam is láttam. És apám ugye felugrott, hogy mijez. És kapta a vasvillát. A békának a derekán keresztübökte, meg jó beletiporta a fődbe. Belenyomta. És mire apám főket a tehén alul, hogy kifejte a tehenet, a béka eltűnt. De akkor vót odabenn, meg azután se gyűtt meg. 158. FEKETE MACSKA Itt a falunkba is megtörtént. Hogy vótak ezek a betyár legények. Erős legények. Falubeli legények. Falubeliek. Jártak a lányokhó, este későn kinn csavarogtak. Betyárú, nádpálcáva jártak. Nem fétek semmitű sem. És aztán közbe eggyé megtörtént. Megy a lányoktú hazafelé, tizenkétóra tájba. S nem messzi ütűlök a lábfán, a kerti lábfán űt egy fekete macska. Villogott a szeme neki rá. Gondúta magábo: „Mit villog a te szemed énrám?" Odament, a nádpálcáva rávágott. Hát a macska persze föugrott, elébeállott. Tüzet hanta feléje. Akkor bizony begyullatt. Amerre ment, úgy kisérte a macska. Mindig elébe ment. Nem tudott vóna elöbbrehalannyi. De hát, ügyi, mint nagy legény tette magát, hogy mégiscak hazamegy. Otthon majcsak kikajabál. Lázított az utón. De bizony nem ment ki senki, hogy segített vóna neki. Hazafele az uccájokba megy kifelé. De mire hazajért vóna, már az izzadcságtú nem tutta vóna, mit cselekeggyen. Az ajtón má úgy dűt be. Bedöntötte az ajtót. Akkor bennrü kiátott. Öttbennrü rákiabátak, hogy mi taláta ütet. Akkor tutták meg, hát valaki kergeti ütet. De bizony nem kergette senki, hanem a boszorkán kergette ütet. Macska képibe. Igen. 159. BOSZORKÁNYKÖNYV Egy helen megtörtént. Egy vasárnap délután a kolegámma összeütünk egy szobába. Az öregek ementek misére. Akközbe, hogy űk ementek, hát persze műnk kártyát fogtunk, kártyás/tünk. 397