Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Ha még most sem adja üneki az ökröt. „Hogyan maga," azt mondja, „illenkor már itt van? Mink is mast értünk ippeg haza." Hát persze kikötötte az öreg, hogyhát mért nem adná üneki oda. Nem azért vette ükét, hogy mast elaggya, hogy megint visszavühesse Magyarországra. Hát persze betette az ökröket az istállóba. Az öreg meg ittmaratt. Másnap reggel bucsutvett tülük. Hát második nap vagy harmadnap bemennek az istállóba. Meg akarják a marhákat etetnyi. Persze hát minden marha bent van, meg van kötve. A két ökör nincs bent. Hová került ez a két ökör? Ellopták ükét vagy hová lett? Azt mondta még az asszonyának, hogy talán ez a magyar itt volt, hogy talán becsempészte ükét. Hogy kicsempészte az istállóba. Hát kételkedtek rajta. Hát osztán a legfiatalabbik fiu az tekingetett fölfelé. Aztán mit látott? Mint a diófa tetején volt a két ökör fönt. Ja, hát ezek kételkedtek, hogyan kerültek ezek az ökrök fő a fára. „Ez lehetetlen. Meg sem voltak kötve." De hát a két ökör fent volt a fán. Hát akközben ez az öregember meg kételkedett rajt, hogyhát itt mit történt. Itt valami baszorkánságnak költött történni. Hogy létezik illesmi? Hát ügyi rögtön ugye telefonátak ugye, sürgönyt küttek ügyi Magyarországra annak az öreg bácsinak, hogyhát ünáluk mi történt ezalatt az üdő alatt, miután hogy ű itt volt, hogy ű meg akarta ükét vennyi. Hogyhát nem adta neki. Biztosan baszorkánság lehetett. Persze az öreg bácsi meg visszatelefonát vagy sürgönt küldött, hogy csak nyullanak fő a sütőlapátta. Le tudják ükét szednyi. De azt mondja, azokat a marhákot, ha nem adja el, ű befognyi ükét többet nem tudja. És fölnyúttak a sütőlapáttal és leszedték az ökröket. El kellett az öregnek az ökröket adnyi. Mert külömben nem tutta vóna ükét hasznányi. Azt meg is mondta neki: „Hogy maga az ökröket nem fogja befognyi munkára." 155. A BOSZORKÁNYFÁNK Az én szomszédomba is egy öreg bácsivá, meg egy öreg nénivé megtörtént. Ezek Főlsőőrbe téglátvetettek. És mindig kísőn gyűrtek haza. Hát ecce gyönnek le a rétségen s ollan nagy zene történt. És nem túrtak másfele mennyi, mint a zene fele és arra halattak. És az asszonnak mondta: „Gyere, bemennyünk ebbe a kocsmába, hát mullassunk, igyunk mink is egyet." Hát persze ük odatévelettek. Jó ittak, ettek, mullatosztak is. Mikor hazafelé keltek, hogyhát hazafele, mer másnap reggé munkára köllött nekik mennyi, hát ügyi vót az asztalon mindenféli ital, ennyivaló, karafon. Jó megrakták a zsebgyöket. Nem is túrtak másfele halladnyi, mint a zene felé. Hát ügyi nem túrták, hogy hová mennek. Egészen meg vótak butítva, vagy ma a fene történt. Hát osztán ügyi később éccakán má mentek hazafelé. Ementek haza. Hát örűt a szegény öregaszszon is. Sok gyerek vót otthon. Hogyhát a gyerekeknek tunnak valamit hazavinnyi. Hát persze, mikor hazaérnek, ugye a gyerekek mind féketek, hogyhát: „Mit hosztatok, mit hosztatok?" Az öregember kihúszta a zsebgyibü a fánkot. Odarakta az asztarra. Hát mikor az esőt kiveszi, más nem vót, mint lószar. Akkor túrták meg, hogy ük hol vótak. Itt vótak az Irtáson. Baszorkányság vót! Tovább nem is mertek ollan későbe kinmarannyi. Mindig üdőbe hazajöttek. Osztán ügyi az időseb bi к fija kérdeszte: „Hát papa, hogyan, hogy most korábban hazagyöttök? Hogy nem vagytok ollan későjig?" „Többet nem maradunk kinn." 396