Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

153. A PINKAFŐI BÍRÓ Egy időben vót egy városbíró Pinkafőn. Az az árváknak az ügynöke vot. És ő az egész pénszt mind elsikkasztotta. És az árvák abban nagyon szenvettek. És lett az ideje, hogy ő meghat. Ellett temetve. Arra föl voltak városőrök. És azok a városőrök minden éjszakán tizenegytű tizenkettőjig mindig láttak valamit. Bikajelbe, meg mindenféli ragadozó állatjelbe meg lettek támadva. Megtámadták ükét. Bent a városba. És azonfölül ük már annyira voltak visszariadva, hogy egyáltalában nem mertek a városba mennyi vagy járni, ügyi őrségen. Aztán jelentették a város népének. A város népe meg ebben nem hitt, mert azt hitték, hogy valami boszorkányság lehetséges. De osztán ugye, hogy ezek kümentek többen ezekkel a városi őrökké. Persze a másik nép ezt nem látta. Csak ezek magok látták. De ezek ugye mindig kisérve lettek. A nép ugye elszélledt, ezek meg hát künn kellet maradnyi, mig az üdéje ennek a városbírónak le nem tellett. Addig mindig kisérték ezek a ragadozó állatok ükét. Akkor, hogy ez megtörtént, azután sok üdőre el lett megint egy előkelő ember oda temetve. Mikor ászt etemettek, persze ugye ott állott ugye a pap, meg a sok tömeg nép a nagy temetésen. Egyszer csak egy nagy robaj történt a sírban. De azt nem tudták sehogyan sem kivenni, hogy létezik ijjesmi. Aztán a pap arra fő megijedt és a nép ugye eltávozott, elszalattak mind onnajt. Hát a pap mégis erőt vett magán, hogy ő maga ott maradt. Akkor a sírásónak azt mondta: „Mast rögtön mennyen népekért, hogy eztet a halottat innejt ki kő vennyi, ezt meg köll néznyi, hogy nem-e megelevenedett-e bent." De akközben kivették, megnészték. A halott éppen úgy volt a koporsóba, mint egy rendes halott. Akkor megint elhelyezték a sirba. De mikor leeresztették megint a sirba, megint ugyanaz a nagy robaj történt. De akkor ügyi megijedt a pap és az is elszaladt, meg a sirásó is. Ott hagyták a másik sirt nyitva. Akkor osztán ügyi a pap kiment a másik nap, harmadnap kiment megint a temetőbe. És imával ment ki oda a sirhoz. Imádkozott. Nem? És arrafő ugye a papnak az imájára megszóllant, hogy űneki nincs érdeme erre az imára, amit ű itt imádkozik. Nem? Hát osztán a pap erre megint megijedt. Akkor ügyi beirt a pápához. A pápátú kért tanácsot, hogy mit lehetne itt csinyálni. Hogy ünáluk mi történt, hogy a nép már fél, retteg. Nem? Na hát ügyi a pápátú visszagyött, hogy hát ennek az embernek nincsen érdeme, itt a szent helen. Ezt ki kell a temetőbű vinnyi a váras szélire és ott helezzék el. És arrafő, hogy eztet megcsinyálták, hogy elmentek, hogy kiveszik, de ügyi a pap ment velük, a népekké, hogy kiveszik. Dehát a papnak nem volt hatalma, nem tudták volna kivennyi sem. Akkor, nem tudom hogy hunnajt, hoztak egy barátot, egy szent barátot. És annak volt annyi hatalma, hogy az, mikor fölnyitották a kriptát, érte tudtak nyúlni és kivették. Akkor rátették a szentmihállovára, hogy elviszik a váras szellire és ott helyezik a sirba. De hát bizony nem volt ojjan ember, aki ezt el tudta volna vünni. Akkor elmentek a faluba kocsijért. Föltették a kocsira. Persze két ló be volt fogva. A két ló nem bírta elhúzni sehogyan sem. Akkor be ementek megint két lóért. Asztot ráfogták. Azok sem tudták elhúznyi. Akkor elmentek megint még egy pár lóért. Akkor ráfogták ügyi. De mire a temetőbűi kivitték, a szent helrű kivitték a váras szellire, hogy a hab szakadt a lovakrú. Ott belezték. Azután a varasban békessíg lett. Azután nem láttak egyáltalába semmit sem. 154. ÖKRÖK A DIÓFÁN Egy időbe megtörtént, hogy a falunk községiben ezek előbb ementek Magyarországra marhát vennyi. És egy öreg bácsi is ement jó messzire Magyarországra. Vett két szép ökröt. És egy másik magyar az is ott volt. Az is meg akarta vennyi ükét. Az ottani volt. Az is meg akarta vennyi. Hát persze a mi öregünk az meg hát ügyi többet adott érte. Megvette ü. És az megharagudott rá, hogy előlö elvette a két ökröt. Hát persze mikor ugye útnakindultak hazafelé, eljöttek haza, hazahajtották a két ökröt. Alig hogy ük hazaérnek, megint má a magyar is ott volt. Ennál a parasztnál, amék az ökröket hajtotta. És osztán kérte az ökröket. 395