Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
Na, most a Nanica is hogyan bemegy, levetkőzött. Keresi az ágyot. Most nem az u ágyába, mer az annyáva fekütt, hanem az aptya ágyába ment. Ott maszkát. Hát most a Dani bácsi is, hogy űtet valaki nyomja. Nem? Nanica szóni se mert az annyának. Hát most persze ügyi előbb bugyit se visetek a lányok. Csak úgy a mesztelen testive az öregnek a száján valahogyan végigment. Nem? Hát most az öreg egyet feszitett. Az ágyuk má úgyis má nyóc lábon állott, úgy fövótak támasztva. Egyet feszitett, az ágy letörött. Hát az is kezdett kiabáni: „Nani, Nani, kő fe! Hát valaki megnyomott vagy itt van valaki." Hát persze, mire gyufát kerestek, meg a lámpát meggyújtották, a Ián is akkó tutta, hogy ű hun van, mer az ágy egymásután vót, nem úgy egymásmelleit. A Nanica visszament az annya ágyába. Úgyis, ahol szokott fekünni. Hát most ezek is azon vótak mindig. Mindig ászt erősítették, hogy az aptyukat megnyomta valaki. Hát a Nanica emeséte későbben, hogy mi vót. Tuggya, mit mondott? Hogy a mesztelen seggéve az aptyának a száján huszta körösztü. 86. BOSZORKÁNYSÁG A ZSEBKENDŐVEL Mint fijatal fickók spekulátunk azon, hogy lehetne valami viccet csinányi, a népet megviccenyi. Kitalátuk asztot, hogy egy fehér zsebkendőre rákötünk eccérnát, és ászt az útközepére kitericcsük. Nem? Hogy majd ha megy valaki, föveszi, eráncsuk tőle. Hát ez így meg is történt. Az első este, mikor észt megcsinátuk, nagyon jó sikerűt, mer akkó ugye lányok, legények, fiatalabb asszonyok, emberek má, akik meg is ijettek tüle. Ők baszorkánságnak gondúták. Ez vót egy szombat este. Vasárnap lett ez a majális, amit az előbb montam, hogy akkor este igensokan mentek a mulaccságba. És asztán megin kiterítettük észtet a zsebkendőt. Jön az öreg tanitóurunk az asszonyáve együtt. A tanitóur az asszonyának aszmongya: „Mariska, itt egy zsebkendő fekszik. Észtet ne haggyuk itt." És az asszon is helbehagyta. Föveszi, hogy otthon maj jólesz törügetőruhának. És beleteszi a zsebgyibe. Nem? És mikor a zsebgyibe beleakargya tömni, mink a cérnát meghúzzuk. A zsebkendő a zsebgyibű kiugrik. Az asszon ekiáccsa magát: „Jézus, Mária, segiccsé meg! Valami baszorkánság ez." No, persze, műnk hallgattunk a kerítésen bellű. Nem szótunk egy szót se. Következő vót a bognárunk. Még máma is élő ember. Az asszonya is él. Azok is karonfogva mennek a mulaccságra. Ecce csak a bognár aszongya az asszonyának: „Megájj te! Itt egy zsebkendő van." Megrúgta. Föveszi férfi léttire. Az is, hogy beleteszi a zsebgyibe, beakarja a zsebgyibe tenni, megrántottok. Kirántottok a zsebkendőt a kezibő. Az ojjat ugrott. Talán hárommétert is előre. Az asszonya utána sikoltozva. Nem? Ez ment úgy körübellü éfélig. No, és persze másnap a bátyám, az valahogyan észt megtutta, és mingyá avva fogott elő reggé, mikor a mühelbe ekesztünk dógozni : „Te, gazember. Ti valamit az este csinátatok, mer lenn a mullaccságon beszélik, hogy tielőttetek valami baszorkánság van. A zsebkendőt beletehetik a zsebgyükbe és a zsebkendő kiugrott a zsebbű." De műnk tagattuk ám. Hogy műnk nem tudunk róla semmiccse. Rá egy este megin megcsinátuk észtet. Az is jósikerűt. A következő szombaton este megin együtt vót a kolegaság. Megin kiterítettük a zsebkendőt. Itt lenn a Szabóék előtt eccsomó fürészfa, ijjen rönkfa vót összerakva. Az öregemberek, meg aszszonyok oda kümentek úgy nyári estélig tárgyani, beszégetni. Eccecsak az öreg bakter aszongya: „Na, emberek, én mast emegyek a főszögbe. Megnézem, mi újság a főszögbe. Má tizenegy óra. Maj visszafelé megin talákozunk." Hát, az öreg János bácsi szép lasan botikál főnek. Ojjan egy dárda, ojjanféli vót előbb az éjjeliőröknek. Nem is tudom, mü a nevö. Az egyik felin úgy szúrni lehetett, akkor ódaián, mint egy fejsze vót rajta. Hát avva úgy megy az öreg főnek. Megpiszkájja a zsebkendőt. Műnk megrántottuk a cérnát. Nem?
