Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

venni. Avva nem találkosztunk, hogy valaki ki tutta vóna venni, vagy szóve megtaláta, vagy az. Ez az egész csak egy fantázija vót, vagy kitalálás vót, vagy ténleg baszorkánság vót. De a tüzet lehetett látni. Advent üdőbe szokott legjobban. Mer én, még amit visszaemlékszek. Jó, az lehetett tizenháromba vagy tizennégybe. Kécce láttam. Ez nyáron sohase vót. Össze, karácsony előtt. Kécce láttam. 78. ÁLLAT ÉJJEL Az öregasszonnak a fijának etörött a keze. S ugye akkor nem vót se telefon, se autó nálunk, se bicikli, hogy nem tudom, valaki gyorsan orvosér tudott vóna menni, hogy a gyermek kézit megmenteni vagy bekötözni. Az öregasszon fogta a fiját. Még nem is vót ojjan öregasszon, fogta, hogy evüszi fel Fősőőrbe az orvoshó. És amikor a Komócsiba fómennek a réten, annak is előtte vót ez az állat. És a Králi néni aszonta: „Te büdös dög!" Összeszitta mindennek. Az má tudott ijjen szavakat ügyi. „Hogy teneked éppeg mast köll itt előttem lenni? Amikor a gyermekemnek a törött kezive mének az orvoshó?" S az akko megszóllant. „Hogy teneked ippeg mast kellett gyünni? Gyütté vóna egy félóráve később, akkor se te nem lattá vóna engemet, se én nem láttam vóna tégedet. 79. BOSZORKÁNY A TEMETŐBEN Eis awe az éjjeliőrre történt meg, aki az előbb a lakodalomba vót. Karácson este, szent este, végigmegy a falun. Má a népek az éjfélimisérü hazamentek. És lát egy asszont. Egy nagy keszkenő rá van terítve. Megy lenek. És utánok megy az öreg Istók bácsi. És akkor utána megy. Megnézi, hogy mast az asszony hová megy. Hiszen má régen az éjfélimisérü a népek kigyöttek. Nem? Má vége van a misének. Eccsak megy ki a temető fele. A bakter utánamegy. Szép, lassan megfigyeli. Odamegy a templomajtóhon, a kuccslukon behagat, les. Vár egy darabig. Akkor megfordul, kimegy a temetőbe. Az asszony! A bakter utána, hogy mit akar. Odaért egy sirhó és ott etünt. Az öreg Istók bácsi szenttű bizonyította, hogy ez úgy vót. 80. KERESZTÚT Mink asztot talán száztul is hallottuk, hogy igaz volt. Hogy megtörtént. Megcsinyáták asztot. Az keresett egy ollan egy mogyorópálcát, amellik egy év alatt nőtt. Nem? És aztot összetette egy körbe. Összekötötte. És abba beleállott, s ott hallgatott. És ténleg, alig áll benne az izében, a körben, egyszer csak jön egy bika, hogy nekiszalad. Hát ü már tudta, hogy azt a kört megközelíteni nem lehet sehogyansem. A bika nem tudott neki semmit sem csinyálni. Akkor a bika eltűnt. Vár egy darabig. Akkor egy ló szaladt. De a lónak nem volt fejé. Fejetlen ló volt. Ja. Dehát akkor sem ugrott ki a körbű. Ű ugye megtartotta az erejit, meg az eszit. És csak bennmaradt a körben. A ló is mikor a kőrhön ért, ojjan erősen szalatt, akkor ott kikerülte és elment. Továbbszalatt. Megint várt egy darabig. Akkor egyszer csak egy szénaszekérrel jöttek. Két lóval. A szénaszekér annyira félre volt rakva, hogy minden pillanatban várta, hogy mast a szénaszekér edűl. Akkor sem lépett ki. Kiabáltak neki: „Menny félre, mert agyonjárunk! Vagy a szekerünk edül. Menny félre!" Hát ű nem ment sehogyansem félre. Ű csak maratt. Hát akkor a szénaszekérrel szépen kikerűték. És mentek tovább. 357