Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hát tosszunk, Juliska!" Hát hogy ütet csak megtoszta még az aptya, hát ü nem toszik többet. Hát megy a legény vagy az uj ember. „Papa, miccsinát maga a leánnyáve? Megtoszta?" „Én nem, fijam. De emondom, hogy hogyan vót. Gyütt," aszongya, „mondani, hogy mentek a huszárok a faluba. Osztán a kapitány hogyan ment, hogy csak ollan szép kisleán vagy, de ha én megtosználak, még sokká szebb lennél. Gyütt haza mondani nekem. Aszongya, én azér montam neki, nehogy valaki férevezesse, oszt így rajtakaptya. Hát így nem toszik a leán. Mond neki más alapon, mond neki, hogy hogyan." Hát akkor aszongya, kalánokat öntenek az éjjé. Aszonta a leán: „Jó lesz, öncsünk kalányokat." Vett egy sereg uj kalányt. Egy hat darabot. Asztán este mindig alája tette az ágy alá. Osztán kihuszta: „Má egy készen van." „Hát még öncsünk!" Hát osztán öntöttek. így kihusztak egy tizenkettőt. Akkor monta, hogy ezek szép kalánok. Akkor jó vót minden. De reggé meséli az aptyának, hogy „az éjjé kalánokat öntöttünk," aszongya, „de annyi férefót, hogy még magának egy kimerőkalánna lett vóna belőllö. 66. A HÜLYE LEGÉNY Ecce vót egy hires János. A szomszédba ment a leányokhó. Ott asztán hittak ennyi. Osztán nem vót nekik több kalán, hát villát kapott elő. Oszt eszi a levest villáve. A asztán csak hagyták. Másnap monta az annyának, hogy miccsinyátak. Aszongya: „Éppen ettek, mikor ott vótam. De nem vót annyi kalán, amennyi köllött vóna, osztán villáve ettem a levest. De, hát kevés jutott belülié." Monta az annya neki, hogyhát kalánna ke ennyi a levest, nem villává. „Maj máskor osztán," aszongya, „akkó úgy egyé." Akkor villáve eszik. Emegy másnap megint. Hát akkor osztán húst ettek. No, hát osztán nekiment, avva akarta, kalánna ette a húst a János. Az annya mégis: „Hát miccsinátatok?" „No," monta, „hát ettem a húst kanálle." Jó. Most mégecce ement este. Aszongya: „Hát miccsinász, hogyha kikísér? Vagy kikísérnek vagy nem kisérnek ki?" „De," aszongya, „kikísérnek, a Juliska." „De, hát miccsinász vele ?" „Hát," aszongya, „jóéccakát kívánok neki." „Hát mekke," aszongya, „cirógatnyi ekkicsinyt, nemcsak otthanni, hát mekkő csókúnyi ászt a leánt, oszt csak otthagyod." Jó van. Akkor hónap úgy tesz. Megin ement. Osztán, mikor emegy, akkor jutott eszibe, kinn vót má a kapun, hogy meg is kellett vóna csókúnyi, mer az annya monta neki. Akkor visszament: „Hejj, Juliska, efelejtettem valamit." Aszongya: „Mit?" Aszongya: „Megakartalak csókúnyi." „Annyi baj legyen," aszongya, „megcsókuhacc. Kinyitom az ablakot, osztán megcsókusz." Hát a leány kinyitotta az ablakot, osztán kitartotta neki a seggit. Osztán megcsókúta neki a seggit. Osztán ement. „Jóéccakát." Kérdi az annya: 346